35. SHAW BERNÁT: „THE DOCTOR’S DILEMMA”

A Magyar Színház bemutatója

Lunatikus hajlandóságú elméknek komolyan azt tanácsolom, hogy Bernard Shaw úrról mondjanak le, netán fájó szívvel is. Mert Bernard Shaw úr a jettatura embere, boszorkányféle ember, s többet vesz el, mint ad. Mikor én elõször találkoztam vele, megesküdtem volna, hogy az idõk új teljességéhez érkeztünk el. Íme, itt van Bernard Shaw: az új ember, évezredek óta az elsõ új mûvész, az új mûvésztípus õsapja. S most, hogy az Orvosokat láttam és hallottam, megint hogy baj nem történt velem: túlságosan fölindultam.

Elsõ gyanúja és babonája az az embernek, hogy, lám, a hitetlenségnek is van zsoltárja és zsoltárírója. Eddig nagy kényelmesen azt szoktuk meg, hogy a mûvésznek a hit: a hiánya és a mûvészete. Nincs baj, ma már biztos vagyok, hogy Bernard Shaw úr nem hitetlen, nem csoda, sõt nem is nagy mûvész. Ha latin fajúnak születik, nem is csinálhatott volna ilyen nagy lármát: könnyû az angolnak borzasztani.

A Bernard Shaw problémájának egyetlen megfejtése, hogy Shaw nem kontinentális ember. Szép, nyugtalan ír-angol, azon országból való, ahol a Galilei-tételt is még ötszáz évig megbotránkoztatva harsoghatja el egy kötekedõ, szellemes ember. De belsõjében Shaw olyan gyermekes, romantikus, közönséges, mint a legdivatosabb angol regényírónõ.

Hogy Shaw úr ezt feltûnõen titkolja, s hogy az ellenkezõjét írja le mindennek, amiben titkosan hisz: ez a Shaw-mûvészet.

De nagyon más dolog most már Bernard Shaw-nak a színpadi produkciója, melyben mindenki benne van, aki eleddig a színpadra újat hozott. És valamivel több is, ami azt jelenti, hogy Bernard Shaw valóban igézõ szemû, ráolvasó ember, akit Angliában is megégettek volna száz esztendõ elõtt. Sõt ma is megégetnék, mert ahogyan titkos önmagát csúfolja, az egyszerûen máglyát érdemlõ cselekedet minden kicsúfolt polgár és angol elõtt. És annyi az angol, és annyi a polgár manapság, és annyi ember gurul dühbe, ha az õ rejtett vélekedéseit valaki piacra viszi.

Shaw szereti a színpadot, szereti a melodrámát, melyet csak alakoskodva gúnyolt ki Az ördög cimborájában. (Az orvosokat se játszották jól a Magyar Színházban, de milyen nagy a haladás Az ördög cimborájának vígszínházi agyonhamisítása óta. Ha már kell, pedig kell, Shaw-t játszani, Shaw ellenére egy új játékstílust kellene csinálni, mely Shaw-t magát is meg­döbbentené. Az õ páratlan és csodálatosan mégis gyáva szimbólumait úgy kellene ordíttatni a színpadon, miként õ benne, Shaw-ban ordítanak.)

Igen, Shaw a szkepszis szimbólumaival dolgozik, egyenesen színpadra, sõt sikerért, de jézusi pózokkal. Jézusi pózokkal, sõt talán érzésekkel is, és egy-egy Shaw-darab egyenesen a rendezésért van írva. Az emberek mellékesek, a történés pláne alacsony számítás, de ahogy az emberek fölvonulnak, megállanak, elmennek, jönnek, szólnak, látszanak: ebben minden volt, levõ és vajúdó világnézetek találkoznak. A színpad legzseniálisabb újságírója ma Bernard Shaw úr, akiben megvan minden - elért eredmény.

Még abban is újságíró Shaw, hogy nincs türelme önmagát s csak bennfentes intellektusok számára készült szimbólumos mûvészetét húsz percnél tovább logikusan csinálni. Az Orvosok elsõ két felvonásának preparáló, szellemeskedõ, semmi, kétötöd részét például Molnár Ferenc ezerszer szellemesebben, kontinentálisabban, mûvésziebben csinálta volna meg.

A Magyar Színház elõadása nagyon ambíciózus volt a kellõ Shaw-féle szkepszis, értés nélkül, szóval majdnem Shaw volt. Színészekrõl nem érdemes, nem illik írni, de Sebestyén volt az összes szereplõk között, aki igazán tudja, mit csinál. Dehát a színészek, már Shaw tervei szerint is, nem számítanak a rendezés mellett. A rendezés pedig mintha megértette volna egy kicsit, hogy Shaw-nál egy beállítás többet ér, mint a ravasz, melodrámás, szükségtelen részek megjátszása.

És ismételten óva intek mindenkit, hogy Shaw-ban higgyen, mert Shaw-nak éppen az az ereje, boszorkánysága, hogy nem akar hivõnek látszani, holott - hivõ.

Ny 1910. október 1.

Ady Endre