37. „A KÖLTÕI NYELV ÉS CSOKONAI”

Somogy vármegyében valamikor megcselekedhették vendégelõ, jó urak, hogy a kóbor bolond Csokonai Vitéz Mihály uram kulacsát urasan megtöltsék. De ma majdnem disznóság, ha valaki kritika-lõrével tölti meg a híres csikóbõrös kulacsot a kulacsok legkedvesebb kulacsát. Akár azért, mert mostanában ebrudat érdemlõ új költõk támadtak, akár pedig azért, hogy Arany és Petõfi ihassanak a Csokonai kulacsából. Úgy gondolom, s némi jussal, hogy Csokonai nagyszerû elégnél több valaki önmagáért, s nemigen köszönhet valamit Aranynak és Petõfinek. Csokonai nélkül bajosan kaptuk volna Vörösmartyt, Petõfit, Aranyt, nem szólván az apróbb többiekrõl. Csokonai a legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költõ, amióta ilyen csodalények születnek Hunniában. Mert õ már világosan, voltaire-ien tudta s vallotta kiválóságát (magyarságát), emberségét és becsét.

„Víg borzadozással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványit s ezeknek
Sírja fölött az olasz negédes

Kertjében szedtem drága narancsokat
A frank mezőket láttam, az Albion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam.”

A mai Debrecen szörnyû és gyalázatos dicsõsége, hogy Csokonaijával büszkélkednie kell, Csokonaijával, kit szült és megölt. És mi történt volna piciny emberekkel, Dóczi Lajossal és Maday Gyulával, ha Csokonai nincs, akirõl írni lehessen?

„Természet és költészet mint édes rokonok jelentkeznek az emberi lélekben”, ez alkalommal Maday Gyula írta le e bátor, új aforizmát. S írt hozzá egy harminchat oldalas tanulmányt, melynek büszke címe: „A költõi nyelv és Csokonai” - csak ennyi. Dóczi Lajosnak volt még csupán egykoron annyi bátorsága, mint Maday Gyulának, s így az embernek kárhozatosan filoszemita konklúzióra kell kilyukadnia. Hiszen valóság, hogy Dóczi nem tudott, nem tud magyarul, s Csokonaihoz semmi joga vagy köze nincs, de a kunterebesi kálvinista Dóczinál mennyivel ügyesebb az izé Dóczi, az igazi. Holott Dóczi és Maday ugyanazt értik és írják, Kazinczy és Kölcsey ellen védik még ma is Csokonait, szegényt, s merik állítani, hogy nyelvmûvész volt az ebadta. Tudják azt is, hogy ez a nyelvmûvészet persze nyelvgazdagító volt, s hogy a nyelygazdagítás helyes reguláit Vitéz Mihály szabta meg legjobban. Igen: avult szavakat napfényre hozni, a nyelv lelke szerint új szavakat csinálni, új összetételeket, szerény, gyönyörû tájszavakat fölkarolni, s idegen szavakat magyarokká gyúrni. Ámde, még máig, ha ki csakugyan tudni akarja, kije volt a magyar nyelvnek Csokonai, Csokonait olvassa ne csak verseiben, de nyelvtudományi jegyzeteiben is.

Hallgatnom illett volna, mert gyönyörû ajánlással küldte el hozzám a füzetét ez az okvetlenül derék Maday Gyula. „Ady Endrének, keserves igazságok igaz költõjének, mély tisztelettel a szerzõ” - ezt írta. Úgy rémlik, õ is poéta, nem is a nagyzolók, szükségtelenek közül való, de szelíd, hivõ, megbékült, falusias, jámbor. Megköszönném jó szívvel a figyelmét, s hadd tilinkózzon a fiú, ha nem Csokonai ellen vétkezik, s ha nem Dóczi nyomában jár. Így azonban csak úgy találomra, mint az Élet, két-három legyintést szánok neki saját hajlékony füzetével.

„Piszt minden táncpaloták,
Ürüljön boros asztalom,
Némuljon meg a cimbalom,
Szünjetek meg hahoták,
Piszt minden táncpaloták.”

„A farsang búcsúszavai” címû Csokonai-vers egyik strófája ez, „s ez a vers így zihál 6 strófán keresztül” - jegyzi meg Maday. „Mintha a napjainkban annyit emlegetett modern lírai énekmondók innen tanulták volna verselõ módjuk újnak hirdetett, rakoncátlan szikrázó csapongását.” Ilyen döfni-akarás van néhány még a kis füzetben, s engedtessék meg, hogy mosolyogva önmagamat is megcélzottnak érezzem általuk. Kedves Maday úr, mi fennen hirdettük már nyolc esztendõ óta, hogy mi Balassáéktól, kurucéktól s Csokonaitól ösztö­nöztettünk. Mélyebben, éltebben járván, Petõfinél csak a bátorságot, Madáchnál, Vajdánál az új poétai civilizációt kellett észrevennünk, Aranynál alig valamit, Aranyt hagytuk zsenijével együtt az ügyes tanítványoknak. Hiszen Maday úr szerint is Csokonai nemcsak trubadúr volt, de a civilizáció énekese, korának európéerje s a legmagyarabb kultúrember.

A fülemile énekét énekli meg Vitéz, s Maday ezt írja: „természetesen az emberi nyelv nagyon gyarló hangszer arra, hogy a világ legszebb muzsikáját, a csalogánydalt, fonetikai hûséggel visszazengje”. Ezt a fonetikai hûséget öt krajcárért megkaphatja akárki a legolcsóbb, vásári komédiásbódéban. De „akasszanak föl” - Ignotusszal szólván -, ha az egész természet madárzenekara fölérhet Csokonai e versének egyetlen sorával. (Különben: sejti-e Maday Gyula, hogy a csalogány „bûbájos” éneke is változik, s kétezer évvel ezelõtt a csalogány sem tudott annyit s úgy, mint ma?)

„El volt sietve a születése: ha félszázaddal késõbb hozza világra a sors… két Tyrtaeusa van a szabadságharc világraszóló drámájának.” Ilyent leírni: tudatlanság, gonoszság vagy beöthyzsoltság, sõt az árkádiai pör ortodoxaihoz illõ gondolattalanság és kegyetlenség. Csokonai: Csokonai, nem szorul senkire, s válaszoljon íme a tanár-esztétikusok módja szerint saját maga soraival:

„Adjátok nekem, állatok,
Csöndes, tompa, hideg
Véreteket. Miért,
Mért gondolkozom én
S mért képződök, habozok,
Rettegek, érezek?”

Ny 1910. október 16.

Ady Endre