49. EZ NEM REHABILITÁCIÓ

Kedves barátom, vágtatva kell írnom, hogy ott lehessek azok között, akik Habár Mihály ügyében bejelentik tiltakozásukat. (Ide, Magyarország keletére, egy expressz, ajánlott levél a harmadik napon jut el Pestrõl, s gondolom, hogy innen Budapestre se sürgõsebb a posta. Azonban bárcsak a posta volna a leghitványabb intézmény ebben az irgalmatlan országban, s bárcsak a valóban keleti Magyarország volna Kelet, s nem az egész.) Küldönccel küldöm e néhány sort, aki les, várakozik, hogy le ne késse a szomszéd faluból a vasúthoz induló postakocsit. Ha idõm volna, szegény Habár Mihályt és szegény Juszticiát egy csokornyi magyar virággal vigasztalnám meg, ha ugyan ez vigasztalás volna. Így csak elmondok egyetlen esetet, rokonságosat, jellemzõt a sok közül, melyeknek lehetetlenül dühöngõ tanúja vagy áldozata voltam.

Nagyváradon voltam fiatal lapszerkesztõ, lelkes, apostoloskodó, harcias. Írtam egyszer egy kis cikket, egy vasárnapi sétám tanulságát írtam meg a nyomorult, külváros-részben s a pompás, pa­lotás, káptalansoron. És ingyenélõknek mertem mondani keserû, összehasonlító impresszióim[,] könnyek súlya alatt a százezer és még több ezer koronás jövedelmû kanonokokat.

Akkoriban néhány bátor, antiklerikális, szabad tollú újságíró került össze Nagyváradon, kik egyéb tekintélyeknek is meg tudták cibálni az üstökét. Nos, elhatároztatott, hogy az elsõ, alkalmas, újabb kellemetlenkedésnél fülönfognak egyet a veszedelmes emberek közül, s ennek a bõrén vett példával fogják megfélemlíteni valamennyit. Tizenhat vagy tizenhét kanonok külön-külön adott felhatalmazást a káptalan ügyészének, hogy indítson pert ellenem nyilvános rágalmazásért és becsületsértésért. Öt címzetes püspök volt közöttük, a tábori püspök úr is például[,] néhai Wolafka, s a manó tudja, kik még.

A nagyváradi püspökség és káptalan rettenetes nagy vagyona majdnem hihetetlen távolságokból fûz magához embereket. De politikai ok is volt arra, hogy a nagyváradi fõpapokat ne bántsák, mert a választásoknál hatalmas urak õk. Azután az a bizonyos „hagyományos harmónia, jó viszony, türelem, a városnak és a köznek az érdeke” stb. Elütötték elõlem az esküdtszéket, tanúkat, szakértõket meghívattatni nem engedtek: készen volt minden. Volt egy-két ügyvéd barátom, kik már napokkal a tárgyalás elõtt tudták, hogy ezúttal elhúzzák a skriblerhad nótáját.

Megdöbbentett a végtárgyalási tanács összeállítása is, nem a rendes tanácselnök elnökölt, egy Lengyel Imre-féle régi nyakas, liberális, kálvinista bíró. De maga a törvényszék áhítatos róm. kat. elnöke, és segédkezett neki két ismert klerikális lelkû bíró.

Az ügyész szabadkõmíves volt, de õ nem gondolt komoly bajra, s neki is tartania kellett ilyen hatalmas uraktól. Kemény beszédet mondott, de szeretettel s bátorítva nézett néha reám, s látszott az is, hogy élvezi védõügyvédem, dr. Dési Géza kárbaveszett nagy elokvenciáját. És az ügyész valósággal elsápadt, amikor kihirdették az ítéletet. Fogház is, fõpénzbüntetés, mellékpénzbüntetés is. Õ, az ügyész[,] rekedt, reszketõ hangon megnyugodott, s én pedig hiába föllebbeztem, példát kellett statuálni.

Csak a magam eseteibõl tudnék még egy pár ilyen jeles esetet felsorolni, s talán majd egyszer megteszem, egy más apropóból, bízzunk: lesz még ilyen keserves apropó bõséggel. Sietek tehát egy kis ötletet még a levelem végére [írni], mely ötlet nem az enyém, hanem a francia Hervé barátomé: Mi lenne, ha összeállnánk, Magyarországon néhány száz becsületes, intelligens, valaki ember, s egy kinyomtatandó plakát alá aláírnók a nevünket, hogy mi, alulírottak, nem látjuk rehabilitáltaknak a Habár-ügy excellenciás urait.

Üdvözöl, kedves barátom, a jó ügyek szolgálatában igaz híved

Érmindszent, 1910. december 27.

PF 1911. január 2.

Ady Endre.