50. AZ ASSZONY ELLEN

Gondoljuk meg csak: akár a Biblia, akár a Tudomány Ádámja a tradíciók tiszteletére inti vala és zsarnokolja esetleg a nyugtalan Évát, mik volnánk ma mink? Bizony egyáltalában nem volnánk, az emberrel s az emberi civilizáció sok áldásával és átkával, javával és rosszával egyetemben nem volnánk. Nem rontaná a Földön a levegõt az ember, nem szenvedne amaz isteni, az Atlasznál azonban kissé súlyosabb teher alatt, hogy gondolkozik s - Nietzsche módján acélozva a szót - megy. Ám, sajnos, megtörtént a tradícióknak az a bizonyos, az az õs, nagy, veszedelmes megsértése, s azóta a tradícióknak úgyszólván nincs is más sorsuk, mint az, hogy nem tartatnak tiszteletben.

Okosan háborgó ember csak várhatta és lekacaghatja azt a botlást és ostobaságot, amelyet most az Institut de France, az Akadémiák Akadémiája megcselekedett. Összeültek az osztályok öreg gyermekei - ki így, ki úgy férfiú, de nadrágot kívül viselõ valaki -, s kimondták szótöbbséggel, hogy a Nõ, azaz - szerintük - a nõ nem méltó arra, hogy akadémikus, illetve akadémika legyen. Kimondták pedig dróthírek szerint, ama föntebb tépázott tradíciók nevében, valahogyan így: „az Institut tiszteletben õrzi, megõrzi a maga tradícióit”.

Természetes, sõt bolondul egyszerû a dolog: emberi, sõt állati muszáj megtartani és megszentelni a tradíciókat, melyeknek fölforgatása a boldog birtokban-levõknek romlasztó rovására menne. Teljes értéssel és tisztelettel adózván a modern gazdasági élet férfiú-rabszolgáinak, gyönyörû törekvéseiknek, mégse véka alá rejtendõ az, hogy a mai emberi élet legnagyobb szolgasága: a Nõ szolgasága.

Szándékosan vagy szándék nélkül összezavarhatják, összekavarhatják e korszak problémáit, de a rangsor élérõl az asszonykérdést el nem üthetik, s el nem szabad ütni. Amíg a Nõt visszatartjuk, hogy velünkmenõ s hozzánk méltó és tartozó ember lehessen, addig nyitott seb marad s egyre gennyesedõbb az emberiség nagy sebe. Bár sohse árt százszor fölsorakoztatott argumentumokat százegyedikszer is fölvonultatni, mi ezúttal nem akarunk még csak a nemzetközileg megengedett fegyverfélékkel sem harcolni. Még arra se vesztegetünk sok szót, hogy a mi mai társadalmunk gazdasági berendezkedésének mindenképpen elkerülhetetlen problémájává kellett válnia a nõkérdésnek. Csupán csak azt a tréfásnak látszó, öreg, de szörnyen komoly igazságot kell ide írnunk: a nõ a régibb létezõ lény. Mostanában, Londonban, Párizsban, Berlinben, sõt Bécsben is körkérdéseket csináltak némely fürge lapok: lehet-e a nõ ez vagy az, választó vagy akadémiai tag, ügyész vagy hóhér. Az utolsó francia Lajosok idejében legalább a teóriát jobban tisztelték, mint a mai demokrácia s a mostani demokráciának kioktatott, fiatalabb nagybátyja: a kelet-európai félfeudalizmus.

Madame Curie-nek néhai férje sem kérte, hogy a tradíciókat megbántsák, ha már ilyen nagy a szükség a tradíciókra. De a rádiumnak, csodáinak és még fokozódó csodáinak semmiféle tradíciója sem volt, miként a Galilei tételének sem vala, ha talán nem is a Galileié volt ez a tétel. A francia Institut bármelyik osztályából kirángathatunk néhányat, akik olyan senkik, mintha hivatalos magyar politikai tekintélyek volnának.

Az újságok, persze külföldiek, megállapították, hogy a mai kultúr-emberiség krémje, lelkiismerete érzi, tudja, hogy gyalázat, amit a Nõvel teszünk. Nem a szerelem, nem a nõnek rábíratása a ma még nagyon fontos család és e család életének ápolására, de az a konokság, mellyel esetleg viharosabban fejlõdõ emberi idegrendszereket kéjért, kényelemért, kenyérért és - tradíciókért leigázunk.

Valahogyan kétségbe ne essék a gyönge s nagyon hivõ ember: Curie asszonyt beválasztották volna az Institutbe, de hátha Noailles grófné, Séverine s a többiek vérszemet kaptak volna. Az elasszonyosodott férfiak különben dicsõséges, fényes és ma is vezetõ hazájában igazán legtöbb okuk van a védekezésre a hímnemûeknek a nõnemûek ellen. A francia Institut bajban van, nagy bajban van, s ezen mulatnunk illik egyelõre nekünk, akik asszonypártiak vagyunk s az öntudatos asszonyoknak is.

A tradíciók tradíciójáról már szóltunk, talán csak éppen arról nem, hogy a Nõ fizikuma aránylag megkíméltebb s jobb a mi hajszolt fizikumunknál. Agyuk is nehezebb aránylag, mint a miénk, s egy csomó dolgot tudnak úgy, mint mink, s egy csomó dolgot, emberit, fontosat - természetesen - jobban, mint mink.

Nincs nagyobb eredménye, lehetõsége a mai civilizációnak, a mai emberi életnek, mint: a hatalom. A hatalom kérdése az asszonykérdés, mely veréssel, csókkal és sokféle hazugsággal, de mindig alantas férfiúi önzéssel volt elodázható. Az asszony, az Asszony, a Madame Curie fajtája nagyon hamar meg fog tanítani bennünket, egyébként is nõiesedõ férfiakat, hogy övék a Jövõ.

Szeretnõk ezt az írást hozzákapcsolni a siváran sivár magyar politikai viszonyokhoz, bekapcsolni, szimbolizálni. Szükségtelen, mert: ha lesznek magyar nõk, bátrak, újak, sokan, nem kell verekedniök, mint angol nõvéreiknek.

Világ 1911. január 6.

Ady Endre