51. FICÁNKOL A PARLAMENT

Mosolyogj föl egy pillanatra, savanyú kedvû Magyarország, mert lám, drága gyermeked, a parlament, él, sõt ficánkol. Ma már majdnem meglelte önmagát, szinte-szinte legméltóbb, legigazabb energiáját fitogtatta a magyar képviselõház. Egyszerre csodák nem történhetnek ma már, e kételkedõ korban, de aki a mai parlamentet szereti, bízhat. Csak merjen lelkének legõszintébb zugaiból nyilatkozni e kényeskedõ gyermek, fölösleges lesz a szeretõ szülõk és rokonok aggodalma.

Most pedig, e kis csúfondároskodás után mondjuk meg komolyan, hogy halálosan szomorú a mi parlamentünknek minden élettel dicsekvõ megmozdulása. Dördülnek az ágyúk, forradalmi zászlókat tûznek ki az úri kikötõ legveszteglõbb és legrozogább hajói is, ha netalán a pipázó kényelmet fenyegeti valami.

Élete élésére a magyar képviselõházat csak affélék galvanizálhatják, amik például a kis vidéki kaszinót szokták és tudják. Udvariatlan az elnök, udvariatlan a többség, udvariatlan a kisebbség, kész a szörnyû háború. Egy miniszter rosszkedvû, s valami vicinális megkerülésre nem kapható, országos a baj, és viharzó a sérelem. És nem utolsó és nem kicsi szimbólumú valami az sem, hogy a legdühösebb repülõlöveg: a „parasztság”. Ez a szép, úri parlament nem tud nagyobb pofont kigondolni sem, amikor önmagával pofozkodik, ennél a szónál. A „parasztság”, ez a szép szó, a legrettenetesebb bélyeg, a lepra gyanúja, amikor a képviselõ urak egymás ellen zendülnek. Valóban, a magyar parlament õrzi a régi viccek tradícióját is a többi, állítólagos tradíció mellett. A mágnás leköpi a dzsentrit, a dzsentri leköpi a polgárt, a polgár a parasztot s a paraszt a kutyát. Valahogyan így hangzott ez a régi s nagyon magyar vicc, de a magyar parlament nem változott, s ilyenformán a régi viccek is megmaradtak.

Régi formák, régi viccek, régi kényelmek, régi unalmak, régi úrhatnámságok: körülbelül ez a mai magyar népképviselet. És természetesen a régi virtusok, amelyek annyi jogot élveznek, hogy nemrégiben muskulusait mutogatta s ígérgette egyik erõs honatyánk. Irigylendõ és szép a testi erõ, de Párizsban az auvergne-i zsákhordók s minden cirkuszban a birkózók szoktak versengni és dicsekedni vele. Szép a lovagos bátorság is, de istenem, melyik égõ sebét gyógyítja meg e sok sebû országnak a legvitézebb párbajseb is? Mert viszont a békés, lovagias jegyzõkönyveknek az írásgyakorlás szempontjából való valamelyes hasznát el kell ismernünk.

Szándékolt, bölcs és derûsen megértõ érzéseink akaratosan, keserûen, sósan könnyekre változódnak, ha ezekrõl beszélünk. Ha eszünkbe jut, hogy ez az ország, ez a Magyarország, ezerszer inkább a politika kénye-kedve, mint akármelyik másik. Ha arra gondolunk, hogy ezzel a parlamenttel, ezzel a politikával szemben hiába próbáljuk legõsibb, legértékesebb erõinket összeszedni s vitázó és termõ munkába állítani. Ennek a parlamentnek nem fáj az ország, s ez az ország még mindig nem érzi biztosan, hogy sok fájása között ez a parlament a vezérlõ.

Él a parlament, ficánkol a mai magyar népképviselet csak azért, hogy a halálnak a gondolatát is elkerülje. Egy kuruckodó a magyar respublikát csinálja, Adalbert, a híres, kóbor, pénzes cigány vajda a toloncoló rendõrségtõl értesül, hogy Magyarország önálló állam. Adalbert vajda majd Galíciában elfelejti új közjogi értesülését, miként gyakran, sokan és hatalmasabb vajdák elfelejtették. Bizony isten, ezek a dolgok is jelentõsebbek, mint a mi képviselõházunk nagy viharai.

Borzasztóul nagy az a ház, amely az õ „tanácskozó” helyük, az urak kilenctized részének, hogy kisebb számot, joggal, ne mondjunk. Veszedelmesen nagy az összetartás az urak között, amikor zártülésezik, parasztozzák, sõt vágják és pisztolygolyózzák egymást. Hajh, be gyönyörûen összebékülnének - kevés-kevés kivétellel -, ha fejük fölött megsuhogna egy gordiusi csomót megoldással fenyegetõ kard.

Nincs nekünk, nincs ennek az országnak semmi hasznunk abból, ha a mi mai parlamentünk életet mutat, ha a saját õszinte életét éli. Ez az élet nem a mi életünk siralmának kórusa, de egy elõkelõ csoport külön élete, privát mulatsága. S a legkeserûbb pedig az, hogy most, talán a tizenkettedik órában, ez az ország se fölkészülve, se fölkészítve nincs eléggé, hogy más parlamentet, jobb rendet s új politikát rendeljen magának.

Szóval: a parlament elevenedik, ficánkol, él, de ez az élet majdnem egyenesen az európai, a friss Magyarország élete ellen tör. Pedig csak egy kicsit emberelné meg magát ennek az elbágyasztott magyar társadalomnak sok - összes - értékes része, másként volna minden. Addig pedig örüljünk, hogy az urak megtalálták önmagukat, s hogy életük szerint való élet kezd dühöngeni a Duna-parton, az oktalanul nagyszerû palotában.

Világ 1911. január 19.

Ady Endre