52. VÁROSOS MAGYARORSZÁG

Mikor város született, mindenha csoda történt, csoda és véres bûn, Bábel óta, Róma óta, sõt, a fabrikált hun-magyar legenda szerint, Buda király városa óta. Már a mai, szinte millió lakosú Budapest csodájáról s lemoshatatlan, véres bûnérõl régen, eleget, untig beszéltek, írtak az új legenda-iparosok. Való, hogy ez a város dacos, hirtelenkedõ csodából nõtt váratlanul nagyra, s való az is, hogy véres áldozatokkal fizette meg e város bûnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország. Mindegy, város csak így születhetik, s Budapestnek legalább ilyen naggyá s ilyen várossá kellett válnia, amilyen, mert különben jaj volt volna s lenne nekünk. Nem sok esztendeje még, hogy vallásos epidémiaként tör ki talán Magyarországon egy-kétszáz ember között az öngyilkosság kedve, ha még Budapest sincs itt. Tehát legalább Budapestünk volt már, szerencsére, tegnap is, kissé gyáván viselkedõ óriás-gyermek, de így is milyen rökönyödésnek, gyávák és félõk ijedt püfölésének kellett a hátát tartania.

Ám most jön valami komolyabb dolog: a népszámlálás, e szomorú seregszemle, vigasz­versenyben egy sereg igazi, új, magyar város reményét nyújtja. Montenegró nagyságú grófi és püspöki uradalmak táján jóformán cselédségnek való nép se maradt elegendõ: elfogyott, nem akart születni megszökött. S minden alapult és alapuló város csodájánál nagyobb csodával, melynek földerítéséhez talán kevés is a mai tudományanyag, itt vannak az új, magyar városok.

Egy francia író bizarr elképzelése fog el bennünket: a tenger eléri Párizst, s csak a Montmartre púpja nincs még árral, vízzel elöntve. Ilyen száraz, ma még száraz, púpokként nézzük és látjuk a magyar városokat, e még csak indulókat, de kétségteleneket, melyek nemsokára talán csak már magukban jelentik s ígérik Magyarországot. Itt van a csoda, egyelõre majdnem a tudomány ellen valló, hogy: városok és magyarság-tartályok születtek ott, hol ezeknek elõföltételei hiányoztak. Kiskirályságnyi uzsorás nagybirtokok, fogyó és szökõ magyar földmívelõ nép, alig-valami ipar, bõrünkbõl szíjat hasító, hecces, úri politika és - mégis, Debrecen telekkönyveiben román pénzintézetek súlyos bejegyzései, Délen a románság átlépte a Tiszát, a nyomorúság s a nem-magyarság hullámai csapdosnak itt és ott, mindenütt és - mégis. És mégis: nõnek, gyarapodnak, szaporodnak, ígérkeznek Budapest mellett a többi városok, és e városok, tetszik-nemtetszik: magyarok.

Hogy az ördögbe fogják tudni elintézni ezt a bolond, fatális, csodás problémát azok, akik az autochton magyarság õsi, szíves, dicsekvõ képviselõi? Mert hogy Aradon Tisza István számára egy fogadtatást díszesen rendezhetnek naiv körök s okos érdekcsoportok, ez semmi. A város város, s a városnak külön és különös lelke van, mely nemcsak mai és holnapi. A város, ha él, és élni akar, kénytelen számolni élete föltételeivel, ellenségeivel, ellenségeinek erejével és a magáéval. Roppantul rövid idõ alatt még a humbugnacionalista is - legalább titokban - be kell hogy lássa: Magyarország s a magyarság voltaképpen - a városok. Betegül, érthetetlenül támadtak, kultúrás, kiható erejük nem sok, de vannak, számítanak s - magyarok. Ez egyszerre pikáns és megrázó probléma: miként fogják hírhedt hazafiságukat, lelkiismeretüket, magyarságukat, politikájukat berendezni azok, akik ma Magyarország kiskirályai, kiváltságos magyarjai, s akiknek a városok fejlõdése: a bizonyos halál?

Bismarckra szeretnék ráfogni sokan, de nem a Bismarck gondolata, hogy ellenségeink ellen legokosabb taktika: ellenségeinknek az ellenségeit pártolni. Legalább háromezer év óta módszere az a politikának és a hatalomnak, s még Marat is kedves tudott lenni azokhoz, akik olyan ellenségesen távol jártak tõle, hogy már csaknem a felhõkbe vesztek. A mai Briand pedig jobban kedveli és kedvelteti a szélsõséges Guesde-et, mint a hirtelen veszedelmessé válható, okos Jaurest. A magyar kiskirályok, akiktõl akármilyen nyelvûvé s rangúvá válhatott volna ez az ország, igazán zavarban lehetnek most. A magyar városok ellen védekezhetnek a városaiból kikopott avagy várost nem is csinált nemzetiségekkel s a magyar falvak paraszt­ságával. A magyar falvak parasztsága vagy züllött, vagy kétségbeesett, vagy forradalmár, vagy városiasodik, vagy Amerikában van. A nemzetiségekkel való nagy békülékenység, melybõl pedig hiányzik a humanitás és õszinteség, a városok ellen folyik.

Ma Magyarország: a városok, a készek és a leendõk, õk a kultúra, õk a magyarság, sõt a nemzetiségi kérdést is csak õk jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetõsége és kerete egy lehetõ Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, hetenként, vásáronként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres „mi vagyunk a magyarság” nevezetû revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, félbátorsággal meg tudta állani a helyét, s vétót mondott szükséges idõkben. A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhetõ mezei had, s már a legkulturátlanabb, pópás, nemzetiségi tömegekkel akarnak az õ fejlõdésükre, életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra törni. A városos Magyar­ország döntse el, mert csak õ döntheti el a demokrácia, a kultúra s ha úgy tetszik - a magyarság sorsát.

Világ 1911. február 7.

Ady Endre