55. HÁROM ARISZTOKRATA BUKÁS

(Porto-Riche, Bataille, Bernstein)

Párizs most már a revüknél, a bécsi operettnél, az orosz táncosoknál s az olasz énekeseknél tart: vége egy boldogtalan színházi szezonnak. Sok volt a bukás, olyan sok, hogy arisztokráciája is van az elbukottaknak: Porto-Riche, Bataille és Bernstein. Ez a három bukás volt a legelõkelõbb, legemlékezetesebb, legtipikusabb s egymással mulatságos rokonságban álló. Porto-Riche, Bataille s Bernstein majdnem szóról szóra egyformán harangoztak elé darabjaiknak: olyan újat akarnak, amilyen még színpadon nem volt. Hogy nagy reklámmal dolgoztak, az ma már természetes, hiszen még Lamartine mondta, hogy maga az Úristen is harangokra szorul.

Porto-Riche „Le Vieil Homme”-járól Szini Gyula írt áradozva, triumfálva, aki a darabot csak olvashatta, s aki Porto-Riche-t meghatóan, saját finom mûvészlelkének hozzáadásával gazdagítva szereti. Lehet, hogy a „rendezés” is agyonoperálta a darabot, de bizony az színpadról hallva fárasztó, fáradt, rossz darab. Csak nagy magunkba-beszéléssel hisszük el, hogy itt nekünk egy modern végzetdrámát akartak mutatni, egészen görögöt s mégis mait. A színpadról csak egy keserves, unalmas szerelmi drámát kapunk s azt a fájdalmat, hogy a Porto-Riche-ek mennyivel gyorsabban öregednek a Sardou-knál.

Bernstein afférját most Budapest ellenõrizheti: ez a darab megbukik, ha nem is esküsznek annyian össze a zsidó dezentor ellen. Milyen komolyan vallotta Bernstein, hogy õ új igazságra jött rá: mikor már mindent elvesztettünk az életben, de jön egy váratlan, fájdalmas csapás, visszatart bennünket a haláltól új kincsünk, a bánat.

A Bataille darabja, a „L’Enfant d’Amour”, talán legkönnyebben válhatott volna egyszerre értékké és sikerré. Hogy a vénülõ kurtizán fia, a törvénytelen, a senkifi, saját boldogsága s élete árán szerzi vissza az anyja szeretõjét s illúzióját, ez magában emberi és maró szomorúságában is szép. De Bataille nem bízott benne, s annyi mindennel sujtásozta, cifrázta, hogy elveszett majdnem teljesen ez az emberség és szépség.

Tipikus bukásoknak mondtam e különben arisztokrata bukásokat, mert egyforma ígéretek be nem váltásának zátonyán történtek. A nagy szenvedélyek francia színpadi prófétái ijesztõ tanulsággal szolgáltak: úgy jártak, mint bohózatíró kollégáik. A szerelem-variációk ki vannak merítve, a mai uralkodó francia társadalom nem tud se könnyes, se tréfás komplikációkat, újakat, ágy alatt, ágy fölött. Hatvanöt esztendõs férfiak, akik fiatal leányokat gyújtanak lángra s tizenhat éves fiúk, akik meghalnak szerelmükben egy érett asszonyért: jó. De most már a határokat elértük, s ha nem tudnak mást, legalábbis másképpen kell végre írniok a szerelem színpadi poétáinak. Mert a téma nem rossz, egy kis szerelem akadni fog még nagyon sokáig itt-ott, hanem meggyõzõdésesebb, szenvedõbb, mondjuk szerelmesebb színpadi költõk kellenének.

Ny 1911. április 16.

Ady Endre