60. [MAGYAR ÍRÓK SZERVEZKEDÉSE]

Korainak tartom Magyarországon, mely társadalmi megváltásáért köteles mindenekelõtt most százezer okból küzdeni, az íróhad mozgósítását és fölkerekedését. Ez a Magyarország, hiában[!], ma is a régi úri Magyarország, s ha valaki öt gallérnyi vagyonnal bár íróságra téved, úri kötelessége, ha belehal is, a birtokos Berzsenyiek gõgjét fitogtatni. S ne felejtsük el azt se, hogy ezt a rokontalan, kemény nyelvet valóban csak most kezdjük törni és csiszolni sok sugárzású, finom, csillogó darabokra. Örüljünk, ha már-már hódító útnak indulhat, s verejtékes homlokú, idegen irodalmi csiszárok kénytelenek a nagy olvasó, nyugati publikumok számára a mi kezdõdõ bõségünkbõl venni. Tõlem már csaltak ki német, francia s egyéb irodalmi vállalatocskák novellákat pénz-ígéretekkel, melyek beváltására nyomban nem számítottam s be se váltódtak persze. Verseimrõl, szóval sajátabb s drágább holmimról nem is beszélek: angolra, franciára, olaszra, németre, dánra, románra, hollandusra, szerbre, örményre, sõt héberre és eszperantóra is fordították némelyiket. Ha megtiltom, ha pörölök, azt érem el vele, hogy abbahagyják, amit az én hiúságom játszva kibír ma már, de a magyar nyelv és irodalom szükséges reklámja megrövidül. Én úgy látom, hogy a nagy védelem azoknak szükséges, akik színpadra vagy esetleg lap-hasábokra is olyan produkciókat szállítanak, amelyek a legolcsóbbak, véletlenül magyarulírottak s az internacionális legalacsonyabb tömegízlés kiszolgálói. Ezek írói úgysem írók, dolgaik még iparcikkekként sem jelentenek számottevõ haszon-importot az egyébként csakugyan koldusország számára sem. Míg nem leszünk munkás, demokrata kultúrtársadalom, addig az ilyen védekezõ hadjárat a bécsies magyar operett szomorú rangján marad. Ami a kiadókat illeti, habár mint a Nyugat irodalmi részvény­társaság igazgatósági tagja egy kicsit magam is kiadó vagyok, itt kellene és lehetne védekezni valahogyan. A vidéki lapokat pedig egyelõre szintén hagynók el: lefelé s befelé éppen olyan hasznos és szükséges az õ szarkaságuk, hitet és ízlést támasztani, mint kifelé, a külföldre, a mi irodalmi valóságunknak, értékünknek ingyenes, de valamikor pénzzé változtatható elárulása. A Tatárjárás (csak azért ez, mert más nem jut most eszembe) vagy hasonló magyar termékek külföldi boldogulásáért s pénz-aratásáért a magukat becsülõ igazi magyar írók nem lovagolhatnak föl az õk kezescsapataként[!]. S ezért ne haragudjék meg senki, ebben gyûlölködést, nagyképûeskedést se lásson akárki sem. Majd ha az úri Magyarország, melynek okvetlen járuléka a svihákok mellék-Magyarországa, kultúrtársadalom lesz, beszélhetünk komolyan s a maga idején errõl. Addig örüljünk, hogy pár fillérû íróinktól - magyaroktól! - kincseket lopnak el, mert ez a koldusmezû gazdagság a Jövendõ[,] kaliforniai, új ország.

Világ 1911. július 30.

Ady Endre