61. LA FANCIULLA DEL WEST

Ama nem kevés számú boldog magyarok közül való vagyok én is, akit Milánóból meg szoktak szerencséltetni évek óta már a futurizmus új és új manifesztumaival. Új poézis, új história, új filozófia, új kép, új szobor, új ház, új természet, új matematika, azaz, pardon, új matematikát még nem manifesztáltak. Ellenben legújabb förmedvényükben új muzsikát akarnak, s - oh, szörnyûség - annyi a bátorságuk, hogy egyenesen Wagnert merik ajánlani a Pucciniek ellen. Ez már forradalom, itt már lehet csevegni, még Puccini nem gyõzte le Verdit se, s íme már Wagnernél tartunk mi, futurista olaszok.

Ez a kis csúfolódás nem jelent sokat, de csak azt a privát, teljes nagyságával privát véleményemet, hogy a mai olasz a világ leggyatrább embere - még D’Annunzióvá fújva, nõve is. De azután védekeznem illik az ellen is, hogy én félek az újtól, az újítástól, a forradalomtól, mely állítólag nekem egyetlen jogom és címem.

Hát én utálom a futuristákat, természetesen csak azért, s elsõképpen azért, mert nem nagyon tehetségesek, de nagyon programosak. Ez már: bolt, egy kimérõ üzlet, ahol hetekig dolgoznak: a közönséget miként lehetne idecsalni, megrészegíteni s becsapni. Ám az utolsó manifesztum: igaz, ti. a zenei manifesztum, mely egy-két-három Pucciniról szól, akik impresszárióik karján s sok százezer pénzüknek az ölén olasz kakofóniát csinálnak. Minden kakofónia lehet nagyszerû zene, de a rosszhiszemû s melódiákkal kacérkodó olasz muzsika: soha, még ha a Puccinié is. Ott voltam az elsõ kontinentális premierén, Rómában, s minden jelenetnél azt éreztem, hogy itt egy Herczeg Ferencbe plántált késõ és rossz Mascagni dolgozik. Annyi okosságot és szamárságot, rajongást és röhejt olvastam már Pucciniról, hogy ezt a szinte biztos, szentesített véleményt le kellett írnom.

Ny 1911. augusztus 1.

Ady Endre