63. UTAK ÉS CSALÓDÁSOK

(Firenze és a régi szemek) Igen: ez a föld s az egész látható világ arra való, hogy jöjjenek mindig új és új emberek, kik mindig és mindig újnak lássák. Firenze, a szétkürtölt tündéries­ségû, hívó, vonzó Firenze, a régi szemek városa, de nem múzeuma a régi látásoknak, hanem kultuszhelye. Firenze azért van és él, hogy a régi szemek jussát hirdesse, a régi szemek örökéletét elhitesse, s alkalmas, mai szemeket régiekre váltson. Nemcsak Tizian[o], Raffael[lo] s mások festett, régi szemei néznek rám, s nemcsak azok szemei, akik látásukat valamikor kõbe, térbe, alakba vitték. De a bennszülött firenzeinek, csaknem mindnek, régi a szeme, régi kutatással és lobogással, s akik idegenek szerelmesek Flórencbe, szintén régi szemûek. Firenze asszonyai nem egy nagyon elkülönbözött szépségfajta, de a szemeik olyan titokzatosak és régiek, hogy meg lehet értük a szemek antikvitását szeretni. Ezekkel a régi szemekkel Flórenc valóban látható paradicsomként, melynek se hiányai, se kígyói nincsenek. A hajlamok szegény, cammogó vándorok az embergenerációkban, de a szemek ragyogó, gazdag, száguldó kéjutazók. Etruszk, görög s mindenféle szemmel volt találkozásom Firenzében, s olykor-olykor egy-egy hideg, kék szempár fagyasztott meg egy pillanatig, egy pillantással. Milyen Északról, milyen régóta, mennyit utazhatott ez a gõgös, fagyos szempár, s vajon ki fog Firenzére nézni vele ezer év múlva?

(Nagy eltökélések Róma elõtt) Úgy gondolom, hogy úgyse jöhet semmi, s úgy utazom el, mintha valaki más helyett, megbízásból robotolnék le egy utat. És úgy fogadkozom mégis, mintha engem fenyegetnének szuggesztió-veszedelmek, s jó elõre védekezem Róma ellen, melyhez utamat késõ délutánkor szabom. Borzasztó módon ismerem, érzem az örök emberi gyöngeséget, mely énbennem fokozottan munkál: egy név, egy hagyomány, egy jelszó megbabonáz. Nos, én nem akarok még csak Goethe metódusával sem közeledni Rómához, hogy csak azt látom Rómának, amit én akarok és csak annyit. Én megyek Rómába, mert Róma kihagyása érzékenyen ütné úti programomat, de távol tartom magamtól Rómát s az elragadtatást. Egyik Róma elõtt se fogok térdre esni: a Romulus és Remus elõtt már kétség­telenül régi Róma elõtt sem. De a rómaiak urbsa elõtt, Krisztus felekezetének bölcsõje elõtt, a pápák világmámorító, trónos székhelye elõtt sem. Eldobom ezennel öt-hat Róma legen­dáját, a maiét is, vágyom arra a shakespeare-ien durva szerepre, hogy Róma nekem csak egy vasúti állomás s néhány napos megpihenõhely. De ahogy közeledik késlekedõ expresszünk, ahogy játszom elmémben a vakmerõ, kigondolt, elszánt komédiáspózzal, már megremegek. Már csak beismerni nem tudok, de mindent tudok már: egy szegény, meghasonlott ember érkezik nemsokára Rómába, hogy hódoljon minden zarándoknál hódolóbban. Szóval: harmónia ígérkezik valaki számára, akit nem tudott még egy napra megnyugtatni az, hogy a világ, az élet harmóniáját hiába keresi.

(Róma és az elsõ csodálkozások) Az a késõ és késett este, melyben engem Róma fogadott, nem jelentett többet, mint egy agyonfáradt embernek hotelkeresését. Késõbb, a virradó s jövendõ napon kissé pihentebben s gúnyosan tettem meg legelsõ tájékoztató útamat. „Nem érzem - szóltam ravasz gõggel a Rómában élõ és Rómával élõ barátomhoz, aki kalauzolt, s akinél alig ismerek tisztább és mûvészibb ízlésû magyar embert -, nem érzem Rómát.” De éreztem már jóval elõbb, éreztem tegnap, és éreztem mindig, hacsak, ha nem akkor, amikor gyönge, fantáziátlan professzoraim lelketlen leckéket tartottak róla. Nem igaz semmi sem, a Goethe igazsága sem: ebben a városban van elrombolva, elépítve és fölépítve minden, amibõl a mi lelkünk összerakodik. És egyszer Rómára nézve, egy magas, utas dombról szinte meakulpázva, vallottam be suttogva magamnak: „A Múlt egy nagy rejtelem, s a Jövendõ is az, de a Múlthoz és a Jövendõhöz gyönyörû jogunk, sõt tudományunk is van már. Ez a tudomány nem biztos, de a Jelen még bizonytalanabb - ismeretlenebb, mint akármi, tehát a mi életünk, az egyéni. Aki a Jelent vígan éli, boldog, de korlátolt ember, mert a korláttalan ember a Múltat s a Jövendõt szereti. És mert egyformán nem tudunk biztosat egyikrõl sem, az az igazi ember, aki a Múltat és a Jövendõt egyformán szereti.”

Világ 1911. augusztus 6.

Ady Endre