77. ÜNNEPRONTÁS

- A Nyugat matinéja körül -

Hát játsszunk Parlamentesdit, Omgét, Országos Kaszinót s egyéb úri játékot, ha csakugyan olyan kicsattanó szilajságú és pirosságú a mi játékos kedvünk. Gyúlékony fedelû, paticsfalú háznak két oldalán játszadoznak egyformán veszedelmes tûzzel szakállas és szakálltalan gyermekek egymás bosszantására. Hát csak játsszunk, ha olyan mindegy ennek az országnak, családainknak, munkánknak, eredményeinknek, jogunknak élete és sorsa. De mást gondolok: nem szabad cinikus cinkossá válnia annak, akinek egy picinyke hite, ereje, gondolata van, s aki olyan elõkelõ publikumhoz szólhat, mint a Világé.

Röviden fogom a dolgot elõadni: volt egyszer egy jó íróember, akit ünnepelni illett és kellett (én, sajnos, nyavalyásan, csak írásban üzenhettem neki), és aki történetesen kálvinista hitvallásúnak született. Mondják azt is némely kávéházakban, hogy ez az igaz íróember hivatalos elismerésekre, írói rangokra és pozíciókra vágyik. Én tudom, hogy nem vágyik, de akarnám, hogy vágyjék, mert egy igaz írónak szerencsés élete és modora mindnyájunknak, akik újat akarunk, elõfogatos ígérete.

Azonban az történik, hogy e jó írót Blaha Lujza játssza egy kis [egy]fölvonásosban, és aki verset szavaltat - mondjuk - Csortossal, szintén nem Mózes törvénye szerint szült, élõ és lélegzõ ember. Erre megbolondul néhány, az orra hegyén túl nem nagyon látó hiúságos és nem keresztyén ember: hallgat, zúgolódik vagy lázad. Híreim, jeleim és tapasztalataim azt hozták hozzám, hogy bizonyos könnyû, cifra sikerû urak abban az irodalmi csapatban, amelyhez én sine qua non tartozom, engem és néhányunkat keresztyén blokkocska alakításával gyanúsíta­nak. Hát én még alig tudtam annyi idõt szakítani, hogy tisztába jöjjek: keresztyén vagyok, pogány, zsidó vagy más. De azt biztosan tudom, hogy ez ország zsidó vallású embereinek, a magyar polgárság érdemes elitjének tiltó szava van ez ellen. Egy-két könnyelmû fráter elfelejtheti, hogy a magyar élet kissé több, mint a szerkesztõség, hotelszoba és a cigarettás hangulat a kávéházban. De a jobbak legyenek látóbbak, mint a túlsó oldalon például Rákosi Jenõ, és legyenek végre emberek és európaiak. Ebben a szép, hitvány országban - hitem szerint - csak a zsidók tudhatnak harcolni a klerikalizmus biztos rezsimje ellen.

Polónyi, Szmrecsányi ne jussanak be ugyan a magyar értelmesek rendjébe, de vigyázzanak a Ház másik oldalán tüzeskedõk.

Budapestrõl már minden illetékes és nem illetékes ember elmondta a véleményét, de ez a város a magyarság záloga és hite, holott utálatos és utolsó város. Ne tessék ellenben azok ellen dolgozni, sõt összeesküdni, akik õsi keresztyénekként hullottak az Élet portájára, de mégsem lesznek cionista keresztyének. Budapest és az egész ország zsidósága tiltakozzék - a saját érdekében - az ellen, hogy csak az lehessen jó író és mûvész avagy tudós, aki zsidó.

Vagyunk még Magyarországon az úgy csúfolt „õsmagyarok”-ból, akik csak pár pillanatnyi hangulatból ismerjük az antiszemitaságot. Se ízlésünk, se hajlamunk, se érdekünk, se tehetségünk, se kedvünk, se õrültségünk nincs hozzá. A Degenfeld Józsefek, Ferenczy Gyulák, Baltazárok, Kincs Gyulák, Justh Gyulák (mennyi Gyulák, mennyi zárójel, s mennyi emlékeztetés a lázadó pogány Gyulára) csupa derék várnagyok.

Ne tessék (pláne, amikor Budapest kozmopolita voltáról annyi ócska és hazug szó rikácsol) zsidóskodni és keresztényeskedni. Üzlet, zseb, hiúság: tiszteletre majdnem méltó dolgok, de betakarni ezeket a legszennyesebb takaróval, a magyar-zsidó kérdéssel - pfuj. Ezt csak rosszmájú avagy rosszeszû és látású ember teheti, s minden okos zsidó vallású embernek meg kell pofoznia azt a rövideszû gyarlót, akinek most jut eszébe a keresztyénüldözés. Jó lesz egymást, jó lesz egymásra, jó lesz a készülõ ultramontánizmusra figyelni, s hetyke dicsõségû írók (újságírók) ne rontsák el a mi mûvelt, távolról-jötten is közös, egységes magyarságunkat és kultúrásságunkat.

Világ 1911. november 30.

Ady Endre