78. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Gyónás a Világnak) Confiteor: el találtam felejteni megint, hogy szép hazánkban, Hungáriában, legkevésbé szabad minden õszintén jött õszinteséget kiírni vagy kimondani. Az, amit a Világban a Móricz-matiné keserû szájízeként elsóhajtottam, egy-két ultramontán hírlap kegyébõl hercehurcás, igaztalan bûz lett. Már a verseim sorsa is kioktathatott volna, hogy aki jó, új, bátor, az legalábbis: megérthetetlen, de mégis agyonbunkózandó - nálunk. Amit írtam: igaz, de valósággal fatálisan éppen akkor írtam meg, amikor én az én igazságommal csak igazságtalan lehettem. Ezt az utált-tisztelt Budapestet éppen akkor kellett megvédeniük ragyogó, vitéz embereknek sötét agyak rágalmai ellen, amikor én már levelemet megírtam. És én megírtam a magam igazságát akkor, amikor minden nagyobb igazságommal Budapest és népének, nyugtalanságának, forrongásának igazságát kellett volna kiabálnom. Azt gondoltam szépen s a Világgal hivõen, hogy ma már Magyarországon lehetséges bátran megróni minden nyilvános ferdeséget. Csalódtam, mert prédája s ürügye lettem a felekezeties ostobaságok betû-orgánumainak, s még jó szerencsém, hogy elvtársuknak nem fogadtak. Tanulság: jobban kell szeretnem ma még azokat is, akiket a változtatás s az újító harc vágyán kívül világok választanak el tõlem. Igazán sokkal dühítõbb butaságokat kell még nálunk vagy harminc esztendõig lebírni, míg rátérhetünk egy igazi kultúrélet szépséghibáira. A Móricz-matinét valóban keresztyén tüntetésnek vette néhány ember, de ördög vigye el a taktikátlan poétát: nem kellett volna ezt meglátni. Mert nagyobb bûnök, elmaradottságok, gonoszságok vannak Magyarországon, mintsem hogy a legkisebb jó ember a legnagyobb becsületességbõl is akaratlan eszközükké legyen mindenfajta reakcionáriusoknak.

II.

(Szendrey Júlia - telefonon) Hogy Budapesten a telefon minden lesz, csupán jobb nem, tudjuk, de ennek a kimondása is afféle szükséges, sõt nagyszerû banalitás. Hiszen van abban sok krisztusi beteljesedettség, hogy a budapesti telefon elárul bennünket egymásnak, családdá tesz. Van eset, hogy a kért cím helyett három-négy idegen beszélgetést kell percekig hallgatnom, s ez: szép. Például: ma olvastam egy délutáni újságban bizonyos Katz Etelkáról, aki egy nagyváradi ügyvéd barátnõje. De ezenfölül Katz Etelka egy csak kezdõbetûkkel megjelölt bankdirektor úr részére keresett harmatos, ifjú barátnõt Debrecenben. Debrecen is, Nagyvárad is ismerõs helyeim, asszonyos kíváncsiság gyötört: kik ezek az urak? Telefonál­gattam régi ismerõsökhöz, s egyszerre csak váratlanul a Szendrey Júlia nevét dobták a fülemhez. Valami fölolvasás-tervrõl tényleg olvastam is: „Szendrey Júlia vétkezett-e, hogy Petõfi után újból férjhez ment?” Errõl nekem volt, van, lesz írott, mondott, gondolt, határozott s nem tegnapi véleményem, de mégis megrökönyödtem. A telefonon egy úr magyarázta (riport vagy megbeszélés, készülés vagy vita volt-e, nem tudom) Szendrey Júliát s az okokat, hogy a Petõfi jóslatát miért kellett teljesítenie. Más azt mondaná erre: ez a Budapest mégiscsak intellektuális város, vagy rettenetesek itt a telefonviszonyok, de én azt mondom, hogy a nõk halhatatlanabbak, a Petõfik nõi, a Petõfiknél.

III.

(Justh Zsigmond regénye) Szegény néhai Justh Zsigának olvastam el - tizenkét év után fölmelegítetten - egy regénykéjét, mivel most régibb íróink könyveivel mulatok. Ez a regényke a maga idejében finom, sõt értékes volt, s okvetlenül különb a késõbbi Herczeg-regényeknél. És áhítatosabban olvashatták az akkori sznob olvasók, mivel hát a legkékvérûbb arisztokraták életérõl szól beavatottan s mégis naivan. Nem gondolnám, hogy Justh nem ismerte a magyar kékvérûeket, s még kevésbé gondolnám, hogy azóta sokkal változtak ezek a lények életükben. Nekem se sorsom, se idõm, se kedvem nem engedték meg, hogy a magam szemeivel a saját szemeimmel láthassam - egy kis egyenrangúsággal s fél lépésrõl - õket. De a Justh Zsigmond regénykéje újból meggyõz, hogy a mi mágnásaink kiskirályi allûrökkel sem éltek s élnek másként, mint a megpocakosodott kispolgárok. Hiába, az Életet kezelni, elintézni nem elég a régi rablás, tébolygás, hetykeség, császári urakhoz való dörgölõdzés és vagyon: kell, illetve kellene mindehhez egy kis mûvészet is. Egy igazi mûvész mindig teljesebben, tudatosabban, szebben fogja elélni a reá kiszabott életet, mint akármelyik Eszterházy herceg - ami megint, íme, egy kedves, jó, szükséges banalitás.

Világ 1911. december 3.

Ady Endre