88. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Kárpátok fölfedezése) Azt még csak mérsékelt dühvel kellett megtudnunk, hogy egy francia geológus fölfedezte nekünk és helyettünk vízügyileg a Kárpátokat. Hiszen a nagy magyar Alföld tudományos, kutató fölfedezése is, földolgozásra biztatással, idegené volt. Emlékszem, hogy fiatalabb koromban sokat nevettem az úgynevezett limes-kérdésen s a külföldi tudósok ama szemrehányásán, hogy Magyarország késlelteti munkátlanságával e nagy, tudományos dilemma elintézését. A limes-kérdés, ha jól tudom, az volna: megállapítani a római kasztrumoknak, a régi római impérium hódításának legszélsõbb határ-stációit. Ezt mindenütt régen elvégezték, még Romániában is, de a magyar tudósvilág adós maradt vele, s én akkoriban még nem értettem, hogy milyen súlyos, becsületbeli ez az adósság. Lehet, valószínû, hogy azóta ezt is sok minden más kultúrkötelességünkkel egyetemben elvégezték az idegenek. De most olvashatjuk, hogy Párizsban egy igazán komoly, bár kissé szellemes tudós, megállapította az etruszk-magyar rokonságot s az etruszk-magyar-finn valaminépségnek európai õsiségét. Hát ez volna, amit legjobban megérdemelnénk, mert rá is szolgáltunk: idegen tudósok derítsék ki, hogy honnan jött a magyar, milyen nyelven beszél, sõt - milyen nyelven kellene beszélnie?

II.

(Demokrácia csinálhat hírbiztonságot) Furcsán, hazugul hangzik, de tessék visszagondolni az utóbbi hetek gyalázatos, pikáns, szétordított pletykáira. Kicsi ország, szegény, úri ország, ahol szerephez, névhez, érdekességhez pár ezer embernél több nem juthat. De ezekrõl aztán még az analfabéta is, ha kissé érdeklõdõ, megtudhat s megtud mindent, még ami nem is történt velük. Ugye most már a paradoxonok Magyarországában nem is olyan nagy a címben rikító paradoxon? Még a vagyonban, névben, tehetségben kiváltságosak is hírüknek, nevüknek biztonságát csak akkor érhetik el, ha ez országban nagy-nagy demokrácia lesz. Ha több választó lesz, több úgynevezett érdekes ember lesz, s akkor a förtelmes, piaci, pletykázó leselkedésbõl kevesebb jut együnkre-együnkre.

III.

(Budapesti pénz - Árkádiában) No-no, a pénz csakugyan a leginternacionálisabb isten, de a budapesti pénznek mégis mintha külön-szaga is volna, holott a pénznek - ugye - nincs szaga. Itt most csak arról a pénzrõl szólnék, mely fogja magát, s az irodalomhoz meg mûvészethez kegyes leereszkedni. A mai gazdasági, társadalmi rendszer ezt a vadházasságot alapjában mindenütt egyformává és hitvánnyá teszi. De nálunk különösebben, penetránsabb bûzzel, mint egy-két friss, emlékezetes affér mutatja, ahol pénz és írás elszánták magukat a nyilvános megverekedésre. A budapesti pénz szegényebb, piszkosabb, mint másfajta pénz, nyugatibb és szolidabb. Persze, hogy szegényebb s piszkosabb nem tud lenni, mint éppen a legalkalmasabb médiummal, az irodalommal, illetve írással és mûvészettel szemben. Mihelyst neki ez üzlet, akkor már nem is úgy bánik vele, mint régi úr a jobbágyaival, de mint Fáraók az õ piramisépítõ rabszolgáikkal. Hiába nõ Magyarországon csodagyermek módjára az intellektuális kultúra, a legnagyszerûbb lehetõség arra, hogy az egész mai Európát lefõzzük szellemiekben. A pénznek kell szaporodnia, múltat kapnia, modort tanulnia, szóval meg kell, hogy tanulja a társaságbeli érintkezés módját és mikéntjét.

IV.

(Bécs - a fõváros) Most megint politikai bõrünkön is érezzük, hogy a fõvárosunk - Bécs. Nagy kár, hogy így van, de így van, s csak két eset változtathatna rajta: 1. ha mi leszünk erõsebbek, gazdagabbak; 2. ha õk megint olyan szamarak volnának, hogy abszolutizmust csinálnának. Mondok egy érdekes, pici példát: egy íróember, magyar íróember, ma Bécsbõl kapja inkább azokat az ostoba, érdeklõdõ leveleket, melyek mégis járnak, kellenek egy írónak. Bécsen keresztül ismer és ismerhet bennünket a világ, s ha ez fáj, ha ez árt nekünk, és ha máról-hónapra[!] erõsebbek nem lehetünk, bizony talán még jó is volna egy kis büszkeség- és egyéniség-faragó abszolutizmus.

Világ 1912. február 8.

Ady Endre