89. BIRÓ ÉS PEKÁR

Biharországnak Nagyváradért kell sok mindent megbocsátani, e nagyszerû városért, melyet gróf Tisza István sohase szeretett. Nagyvárad mindig tud beszéltetni magáról, valahogyan mindenhol képviselteti magát, s lehetetlen nagyváradi emberrel nem találkozni, akárhol járunk. Íme, itt van most Nagyvárad a Biró-Pekár-ügyben is, amelyben Biró Lajos azzal vádoltatott, hogy a Pekár Gyula ismerten gazdag portájáról csent. S Biró Lajosnak ítéletet kellett kérni, várni, érni arra, amit a minap kimondott egy magyar bíróság: a dúsgazdag ember nem igen szokott lopni.

Furcsa kis kinema-sketch az Élet, Magyarország, Budapest, ha most eszembe jut, hogy tíz nap óta hány nagy hírlaptémát kellett tékozlón elvetélnem. Beteg voltam, nagyon beteg voltam és vagyok, s nem tudom, mikor vehetek ismét ceruzát a kezembe. De máig nem hittem, hogy szépen, doktorilag el kell szánatnom magamat egy esetleg hosszú s úgynevezett gyógyulási eljárásra. Ilyenformán nem írtam meg az én kedves napi, de fontos dolgaimat, melyekért gyermek-újságíró gyanánt buzogtam.

Hogy szerettem volna például korbácsosan írni arról, hogy Tisza István, mint egy önképzõköri ifjú, Széchenyi-szerepet vállal. Mert valóban így van: ez a kietlen, hatalmas szikár, új gróf, teljes pökhendi kultúrátlanságával, új Széchenyi szeretne lenni. Dehát nem volt erõm és idõm ennek a szörnyû tébolynak megrovására, amikor egy végzetes, nagy, zseniális, tragikus, szép lélek utódjává teszi magát demokratikus, királyi hazugságaival egy - senki.

De hiszen nem errõl van szó, hanem arról, hogy van egy Biró-Pekár-ügy, s hogy Pekár Gyula kivette a kezembõl a plágiumvád kardját. Mert nekem van ám nagy panaszom Biró Lajos ellen, akivel s a kiváló Nagy Endrével ugyanegy nagyváradi szerkesztõségben robotoltunk egyszerre. Régen megutáltam már az életemet, tehát a lírámat, s elszántam magam, s ezt be is jelentettem, hogy a lapomnak regényt fogok írni. A regény „A Vér városa” volna, szóltam régebben róla, elõtte, s a regény hõse - ha megírnám - Nagyvárad volna, a város, a közösség.

Nos, és mikor ez a legtermékenyebb Biró Lajos, édes, jó, régi barátom, megír olyast, ami az én megírandó regényem részetlen része, hát persze haragszom rá. Pekár Gyula nem sejtheti, hogy mi az: két együttélõ, együttinduló, fiatalságukkal ugyanegy pompás, kivételes városba jutott valakik.

Az esetrõl írást adtam: tíz-tizenegy év elõtt ketten s egyszerre hallottuk annak a mesének a meséjét, amelybõl Biró nagyszerû megbõvítéssel színdarabot csinált. Nagyváradi eset, de megeshetett a középkornak akármelyik olasz városkájában. Azonban nem Pekár Gyula jöhet vádakkal, de egy Ady Endrének nevezett én akkor, amikor Biró Lajos ellen fenyítõ rendre készülünk.

Biró Lajos lopta el az én novelláimat, miket meg se tudtam volna írni, s õ lopta el az összes színpadi sikereket. Ez a kiváló, bölcs ember megbocsátja azt a gyanúmat is, hogy témáinkat egyazon helyrõl vettük: együtt éltünk.

Végül Pekár Gyula úrnak, mint pörvesztesnek, meg kell üzennünk, hogy úri célja nem sikerülhet - antidemokratikus okok miatt. Õ tudniillik azt hitte, hogy legjobban az úri és lovagiassági paranccsal kényszerítheti a csacsi hivõket az irodalmi elégtételadásra. Most már láthatja, hogy egy rossz novella írása, a képviselõség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen - a tehetség ellen. Biró Lajos megengedi nekem, a régi barátnak, hogy hirtelenségét és hírességét, amely egyet jelent, megbocsássam, s barátilag, testvérileg kívánjam: soha Pekárnál különb, veszedelmesebb ellenfele ne legyen.

Világ 1912. február 20.

Ady Endre