91. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Carpathia meséi) Csak Óperenciás tengere volt a magyarnak, és ez sivárul meztelenkedik ezer év óta a magyar népi fantázia koldusságán. A Balaton, a Sárrét, a székely tócsák s egyéb pocsolyák nem tudhatták pótolni az igazi tengert. Az Alföldnek délibábja, ködje és porfelhõi s a hajdanvaló Bakonyok sem. De most a Carpathia hajón és tengeres társain titkok, mélységek, katasztrófák, csodák tárulnak a bujdosó magyar elé. A Titanicok süllyedésérõl, az úszó jégvilágokról, a pusztulásról mesék születnek, s a mesék eljutnak a bús, rejtett, kicsi magyar falvakba. Tisza Istvánék mégiscsak igaz magyarok, s Arany Jánosnak csak most volna igazán érdemes élni. A magyar nagyurak kivándoroltatják a magyar népet, hogy fejlõdjék egy igazi eposzhoz végre a fantáziája. Szerencsés nemzet vagyunk mégis mi, magyarok, kik egyszerre élhetjük Homérosz és Marx korát. A magyar parasztok Trója-New York ellen hurcolódnak hadba, s a magyar odüsszeák most nõnek ki a szûk Sobri-sarukból. Meglássa[!] a világ, hogy megszületik a hiányzó magyar népeposz, hacsak közben ki nem pusztul a hozzávaló nép.

II.

(Schemua a vasutakon) Schemua, a vezérkar fõnöke, azoknak a vidékeknek a vasútjait vizsgálja, hol a nyáron a próbaháborúk tarta[t]nak. Schemua lesz a vasutak ura, s nem pedig a nemzetgazdaság. Íme, hogyan találkoznak a csalódásban néhai Petõfi Sándor és jelenleg Tisza István. A vasutak nem a Föld idegei, s nem is arra valók, hogy a magyar kiskirályok nyílt pályás útjukról visszarendeljék. Sõt még csak nem is arra jók, amire a magyar gazda, kereskedõ s miegymás adófizetõ gondolja. Baross Gábor, amikor közgazdasági vasútpolitikát kezdett, legelõször is a nagy katonákat „fõzte meg” - mint Budapesten mondják. S Magyar­országon megint lehetne sokat költeni utakra és vasutakra, ha egy északkeleti vagy keleti ellenségtõl kellene riadoznunk. Most Olaszország felé épülnek a vasutak, s Magyarországnak nemzetgazdasági érdeke: az orosz veszedelemért imádkozni. Mert a vasutakon, a vasutakon is Schemua az úr, s minden rosszat és jót csak a hadseregtõl, a katonáktól kaphatunk.

III.

(A választójog-ellenes Arisztophanész) Az bizony szép lesz, ha az öreg Arisztophanészt is besorozzák a harmincmilliós magyarság hirdetõi s az antidemokrácia publicistái közé. Láttam a Felhõknek egy bátor, szabados párizsi elõadását, és sohase felejtem el. Párizs az atticizmus egyenes örökösének tartja magát, s Párizsban igazán nem lehet sem imperialista, sem reváns­párti Arisztophanész. Ellenben a darab átdolgozása a legpárizsibb, modern, bohózatos, csúfolódó, hazárd. Csak az atticizmus maradt meg benne s az elfajult demokrácia kipellen­gérezése, s ez jogos Párizsban. De attikai só szüksége nélkül, amikor a magyar bors elfogyott, s a zsidó timsónak kell helytállani mindenfajta szellemességért, kár Arisztophanészt közénk állítani. Az meg azután igazán vakmerõ tempó, hogy kicsúfoljuk a fejlõdést és a demokráciát, akiket nem is ismerünk. Se Athén, se Párizs nem voltunk még egy piciny gondolatnyit se, s egyszerûen ostobák azok, akik most az öreg Arisztophanészt az Urak kongregációjába veszik föl.

IV.

(Magyar színészek Bécsben) Ha megvalósul s állandósul is a magyar színészek vendégjátéka Bécsben, ez nem lesz magyar hódítás. És ezt jó lesz elõre tudniuk mindazoknak, akik már készülõdnek a harsány dicsekvésre. Ha a magyar színmûírók bús hadát Bécsnek büszke vára gyengülés nélkül bírta ki, színészeink hódítását pláne nem fogjuk magyar hódításnak kidicsekedni. Esti látnivalókra a mai közlekedési viszonyok között annamitákat s magyarokat egyforma könnyûséggel szerezhetnek meg a látványos házak urai. Értéke, jelentõsége pedig, hogy egyformán ez, azt csak az nem érti meg, aki komolyan hisz a mai esti langyos fürdõszerepû színház-komédiában.

Világ 1912. április 21.

Ady Endre