94. [AZ ÍRÓI BECSÜLET]

[Válasz a Huszadik Század körkérdésére]

Egyenesen parancsolóan apostoli, váteszi valami sohase volt az írás, s a demokráciák erjedés-korszakaiban egyre kevésbé lesz és lehet az. Ott sem, ahol gyilkos puritánság jegyében köztársaságot épített, s ott pláne nem, hova még csak silány erkölcsönkívüliségében jutott el hazugul a demokrácia. A politicienek, e modern közéleti kalandorok elszaporodása, a sajtó fejlõdése és üzletiessége s az olvasók növekvõ óriási száma egyformán áruvá teszik az írást. De a politikai kupeceknél sem írásban, sem szóban szigorú követelõi a politikai tisztességnek nem lehetünk. Csak az a politikus vétkezik írásának áruba adásakor, aki nevének és személyének nagy altruista ideálok hangoztatásával s a tömegek irányítására állásával a legteljesebb morális megbecsülésre pályázik. Az új sajtó s az új tömegliteratúra szükségessé tett s kifejlesztett egy újfajta hírlapírói, illetve írói képességet: készen, könnyen, ügyesen, megejtõen írni a kiadóhivatal s a legnagyobb számú s legkisebb értelmességû publikum számára. Ezek az írók, hírlapírók, ha mellékesen még politikus-csukácskák is, egészen bátran árulhatják a tollukat. Ezeknél az írás egyszerû áru, meggyõzõdésük pedig az, amit velük haszonért íratnak avagy legjobb esetben egy kis csinált hangulat. Még mindig megmaradnak azonban a régi[,] kissé komikus, de majdnem félisteni konceptusban a vezetõk vagy vezetni akarók, akiknek egész nevükkel, testükkel harcba kell menniök hirdetett igazaikért. Ezek nem alkudhatnak, nem kupeckedhetnek, s ezeknek a munkájára semmiképpen sem érvényesek, enyhítõen sem, a testi munkára vonatkozó erkölcsi szabályok.

HSz 1912. május

Ady Endre