106. „A MAGUNK ÚTJÁN”

(Révész Béla énekei s glosszái)

„Döglesztõ tárnautakon barom-emberek tovább döcögtek… Egyszer kiéhezetten, végre tombolt az akaratuk: pusztítottak” - így énekel Révész Béla. „Az ember beszélt, és háborút prédikált: merni kell” - a magyar csillagok, a Göncölszekér, a Hadak útja s a Fiastyúk mennyboltja alatt így énekel õ. „Minden megérik… A halottak föltámadnak… Ünnep van, és mi ülünk a forradalom ölén… Üljünk a virágos fák alá… Minden megérik…” - és így, különös, bódult és bódító poéta, nagy poéta ez a magános ember, Révész Béla, kinek legújabb könyvét egészen új meghatottsággal nézem.

Íme a dokumentum, íme a teljességes mûvész, aki hiánytalanul, sõt szinte óriássá nõve áll a szenvedés, munka és forradalom táborába. Táborba, melyet orrfintorítva, de remegve szid mindenféle úgynevezett arisztokrácia s legjobban az öntelt l’art pour l’art önkéntes nemessége. És a Révész könyve valósággal vallásos könyvvé válik, ha elgondoljuk, hogy napok, események, térítések kísérõ dalai, s hogy úgy született, lett meg, mint a Biblia. Most rögtön, mint nagyon fontosat le kell írnunk, hogy ezt a nagy pompájú, hatalmas könyvet, melyet Biró Mihály tehetségének leggyönyörûbb díszeivel díszített, egy koronáért árulják. Ez megint Révész Béla, a jóságos, apostolos lázadóknak ez a visszatérõ s korokba avatkozó típusa, mely nélkül szánnivaló volna az egész emberi fajzat.

De ide kell még erõsebben írni azt is, hogy a magyar proletároknak külsõ rímeket lemosolygó, legnagyobb költõje Révész. Becsületes, szerelmes csókokkal bocsátja útra minden szavát, s ahogy szállnak, kíséri õket gazdájuknak szép szemû, óvó, hevítõ, állandó tekintete. „Szó, szó…” - de gúnyos és nemtelen ez a fényes eredetû mondás, holott a jólizzasztott szavakban van minden lehetõ igazsága és szépsége az Életnek.

Révész Bélának nagy tábora van, s még azok közül is sokan hozzáseregeltek, kiket õ talán testvértelen idegeneknek szeretett volna megtartani. Cinikus, lármás s majdnem zsibárus irodalmi republikánkban neki, mint szép példát adó valakinek, külön becsülés és szeretet jár ki. Nem felejtem el soha, hogy évek elõtt, barátságunknak legtalálkozóbb idején, írótársaim közül talán õ volt az egyetlen, ki erõsítgette a diákos, koldus-köpenyes elhívottság gyönyörû és vállalandó juss-érzését.

Most, ez a másként gõgös poéta, össze merte gyûjteni lobbanó, futó írásait, tehát a legpoétaságosabb írásokat, s mer büszke lenni rájuk. Apostolkodó vagy hetykén mûvészvérû emberek jönnek, vannak, s hirtelen eltünnek, nevüket is csak kétes hírességgel hagyva köztünk. A Pénz elkerüli talán a nem ilyeneket legtöbbször, de a „A magunk útján” íróját boldog embernek tartom. Annyi a hite, mint amennyi hittel a legjobbak fordulnak feléje, s ha nem is szapora írású, de annyit írt már, és fog tudni írni, hogy még kvantitásként is irigyelni fogja a lármás impotencia. De õ ezenkívül fényesen, gyújtogatóan jár-kél az ezrek nyugtalan szívében, s ezeknek még a gyermekei is beszélni fognak gyermekeiknek arról, hogy itt járt egyszer egy különös, fényes és jóságos ember.

Ny 1912. október 16.

Ady Endre