110. A KIS SÍRHANTOLÓK

Semmi kifogásom ellenük nincs: sõt egyet-kettõt még akkor is kedvelek, ha ez kitudódván, ártana némileg nekik. Menjenek Tiszához, sõt Szemere Miklóshoz, kicsi, tudóska-revükbe, akárhova, ha megkapják a pénzüket.

Van köztük sokfajta ember, egyetemi docensségre törekvõk, az Akadémiába küszködõ szerencsétlenek, politikus-jelöltek s tízfélén mások. De valamennyien arról nevezetesek, hogy sírhantokat gömbörítenek az élõk számára, és sírhantokat gondolnak ki az eleveneknek.

Legyen bár nekik a kedvük szerint, de utálatos, amit csinálnak, utálatos, nem kultúrás, nem magyar, nem becsületes, nem tûrhetõ.

Azt hittük, sikerült kiharcolnunk végre, hogy õsi durva szokásaink szerint többé nem fognak kijátszani az irodalomban élõ valakik helyett halott irodalomtörténeti nagyságokat vagy halvaszületett élõket.

Vagy azért fáj a szívük, hogy más több, mint õk, vagy azért, mert ma még csak lehralberti „mintaképpen” lehet a senkibõl is valaki.

A kis sírhantolók pöffeszkedve állnak ásókkal, kapákkal, holott ennyi meggyõzõdéssel, sõt fegyverekkel állanának mellettünk, kiket csak karrier-okból gyûlölnek.

A háború lesz, vagy nem lesz, de elmúlik egyszer, s azután mégis és megint mi jövünk, tisztelt, kis sírhantolók.

Ny 1912. december 16.

Ady Endre