2. RUDNYÁNSZKY GYULA KÖNYVE

(Napszállat felé. Új versek)

Gyönyörködéssel, meg-megríkattan s össze-összeborzongva teszem le s veszem kezembe újból-újból Rudnyánszky Gyula verseskönyvét. Poétáét, kit diákkoromban már kiválónak tanítottak, s azóta talán még kiválóbb, s az emberét, kit már akkor szerencsétlennek hallottam, s azóta sokkal szerencsétlenebb: 1904 és 1912 között írta-e legújabb verseit Rundnyánszky, a könyv följegyzi a stációkat: Budapest, Debrecen, Fiume, New York, Cleveland, Chicago. De ezek a stációk bakterházak lehetnek csak a nagy, belsõ, rejtett stációk s a fénytelen, szörnyû nagy állomás, a megvakulás mellett. Soha személyes életünk vigasztalan és megtörhetetlen zsarnokságát álmainkon, jobbik felünkön, mûvészetünkön dühítõbben, kegyetlenebbül nem éreztem, mint Rudnyánszkynál. Ez a zsarnokság nemcsak azt gátolta meg, hogy robusztus, nagyszerû talentuma valami önmagát fölülmúlót, tehát új mûvészetet adjon, de még azt is, hogy ami nagyszerûfélét adott, lelkünkkel jól, becsületesen meglássuk.

Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany- s Petõfi-epigonoknál, kik hírre, polcra vergõdtek; s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.

„A jó világ eltemetett elégszer:
A sírom éjjelén, ha meghalok,
Ragyogjanak, mint tisztafényű ékszer
Lelkemre csillagkoszorús dalok!
Azt akarom: mit ferdén cselekedtem,
Porladjon el nyom nélkül feledetten,
De oszlop álljon a magas hegyen,
Költészetem sugárzó tett legyen!
Alkotni vágytam, mégse boldogultam,
Szerettem a jót, szépet és nemest,
De szellememre békót vert a múltam,
Munkám delén nyomott le a kereszt.
Akik híven szeretnek, mégis árvák,
Az ember-sorfalon szenvedve járják
Végig a méltatlan vesszőfutást:
Dalom legyén fölöttük a palást!”

Igen, a régi Rudnyánszky, de még készebb, tökéletesebb, az abszolút versíró, egy rímes, formás, pompás áradat. Rímeitõl, formáitól, példáitól s számító eszétõl, mely csak személyes életében nem volt mindig kormányzó társa, azonban máig sem tudott megszabadulni. Ha sebeit kitárja, ha jajgat, haját tépi, õrjöng s már-már átugrik a legmesésebb térbe a poézisa: készsége, számítása, hidegsége, szabályossága visszarántja, s visszaránt minket. Ez a régi, magyaráz­hatatlan nagy titok: szabállyal és szabálytalanul, egyformán, lehet valaki igazi és nemcsak kiváló költõ. Be nagyrahívott poéta, be emberien szomorú, küzdelmes, tragikus életû ember, s be kár, hogy csak kiváló költõ s megvakult, szerencsétlen, megöregedett ember lett belõle.

Ny 1913. január 16.

Ady Endre