8. THALY KÁLMÁN REGÉNYE

Riedl és azok, kik Thaly Kálmánban találták meg sok híres kuruc korbelinek vélt ének apját, nevezetes külföldi példákkal védik a Rákóczi-kor e késõi Mikes Kelemenjének fehér karak­terét. Bár ez hitem szerint fölösleges, úgy gondolom, hogy én is ezt cselekszem egy sejtésnél jóval több adalékkal, e pár soros valamivel, mely emberi dokumentum. Az ifjú Thaly költõ akart lenni, s mert költõ, természetesen a legelsõ, s mert szent naivságú teremtése volt a Jóistennek, bele akarta írni magát az úgynevezett örökkévalóságba. Ám akkor az abszolút császárság korát élte a magyar vers: Arany János volt a kalifa, s még gondolatnak is bûn volt azt hinni, hogy volt és lehet más poéta még. Szegény Thaly, sokan emlékeznek még, s még többen tudják, mikor verseskönyvére barátjai, „patri”-ai, választói tán majdnem ötezer elõfizetõt gyûjtöttek, holott Arany akkori új könyvébõl ezerhétszáz exemplár fogyott csak, bizalmas körben így biztatta magát erõszakos dicsekvéssel:

- Most már lármázhatnak az atyafi és pajtás kritikusok, a közönség ítélt, hogy ki a nagyobb költõ.

Mit érti azt egy mai magyar poéta-titán, micsoda önérzetet, hírszomjúságot s micsoda halálos vakmerõséget jelentett ez a mondás annak idején? Arany már akkor minden tanárok és diákok költõje, fõhercegek észrevettje, szobrászok lesbevett áldozata és minden semmi volt, ami csak költõ lehet. De Thaly Kálmánnak az fájt tán legjobban, hogy Arany miatt õ nem lehet már második osztályú „klasszikus” sem, s nem bukhat vizsgázó diák soha a verseibõl. És most már hamarosan érthetõ, ami történt evvel a ha nem is nagy, de igaz poétával, evvel a féktelen ambícióval, evvel a peches Arany-kortárssal. Egyszerre akarta önmagában megölni a fantaszta hitet, hogy csak a kiválasztott költõé lehet a halhatatlanság, s ugyanakkor ezt a kicsúfolt halhatatlanságot Aranyt-ütõen akarta önmagának megszerezni, ha szent dolussal s ha egyelõre titokban is. A kuruc kor, ez a mindent bearanyozó, talán azért volt neki haláláig a legszentebb, mert elfogadtatta, igazolta õt olyannak, amilyennek hitte magát, nagy költõnek. Thaly Kálmánról regényt kellene írni, jókaiast, flaubert-it s Móricz Zsigmond-osat együtt, valami nagyon szépet.

Ny 1913. június 16.

Ady Endre