16. EGY BÛNÖS VERS

„Rohanunk a forradalomba”

Érmindszent, augusztus 21.

Lázár György, kedves bátyámuram, Szeged város neves podesztája, a legszeretnivalóbb literary gentleman, nagy kárörvendezéssel lehetne most hozzám. A Dugonics Társaság nevében tudniillik sok szeretettel invitált Szegedre verseket olvasni pár évvel ezelõtt egy­párszor. Bizony isten vágytam erre a kirándulásra, mert voltam már a Dugonics Társaságnak, Lázár Györgynek s az irodalmi felolvasások legkedvesebb vidéki publikumának vendége. Nem is emlékszem biztosan, restség, nyavalya, külföldi kóborlás vagy mi volt az oka, hogy költõi minemûségemben másodszor is szabad elhatározásomból Szegedre el nem juthattam. Most Lázár György bátyám, ha nem volna olyan nobilis úr, mint amilyen, kicsúfolhatna, hogy bezzeg el fogok menni Szegedre, ha a kir. ügyész hívat.

Mert hívat Szegedre a kir. ügyész, amit nem akartam elhinni az elsõ újsághírek után, de ma már szinte bizonyosra kell vennem. Hatunkat fogat egyszerre pörbe a Nagy György eltörölt Köztársaságából, melybe különben én úgy kerültem, mint Pilátus a credóba. Nagy György átvette egy politizáló versemet a maga kis republikánus lapjába, s most itt állok az alkotmányos államforma megtámadásának vagy talán még nagyobb valaminek bûnével terhelten.

Furcsa az én dolgom ezekkel a politikás versekkel, melyeket sok dühvel-kedvvel írogatok néha, s melyekért mindig lehordanak esztéta barátaim. Õk azt tartják, hogy az ilyen versekkel lefokozom magamat, és meggyöngítem egyéb poézisomnak emberibb és súlyosabb dokumentumait. Nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom s a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa. Nem tudom a történõket elõkelõen, finoman a múltba vagy a jövõbe transzponálni, és mert talán a vers leginkább az erõm, verssel üvöltök bele a politika kakofóniájába. Az effajta részvevést a ma politikai harcaiban legjobb erõnkkel s mindig a fölszabadulni vágyók mellett olyan nobilis, de muszáj adónak tartom, mint a milliomosok jótékonyságát.

Hogy bûnös versemmel izgatni szerettem volna, ez több mint valószínû, ez természetes, de köztársaságot, istenemre, nem akartam csinálni. Nagy Gyurkának én megírtam, és meg is mondtam, hogy csinálják meg nélkülem szépen, mert én egyelõre sok-sok harcot látok sürgetõbbnek. Azt nem tagadom, hogy ha Nagy Gyurkáék jól megcsinálták volna az õ vágyott államformájukat, ezt éppen úgy nem támadtam volna meg, mint a mait. Egyelõre én inkább antirepublikánus vagyok, esküdt ellensége például annak a hatvan vagy hány undok, kis, nemesi köztársaságnak, mely vármegyének hívatik. Különben pedig a hatalomnál semmit sem respektálok jobban, s az én forradalmárságom az, hogy Bécs az õ hatalmát ne egy kis zsiványhaddal, de Magyarország népével ossza meg idehaza.

Biztosan lesznek ott Szegeden jó esküdtek, lesz lelkes védõügyvédem, a versem sem egészen rossz, nekem is lesz mondanivalóm, nem írok hát elõ-védbeszédet. Csak elbúslakodom sorsomon, mely a vénülõ primadonnákéhoz kezd hasonlítani: öt évvel ezelõtt még nem kellett ügyészi reklám verseimnek. Most íme ez a bûnös vers, melynek „Rohanunk a forradalomba” a címe, több mint egy éve jelent meg napilapokban s a télen a legújabb verskötetemben. S azon pár száz emberen kívül, aki még meg szokta venni minden újabb kötetemet, senki se tudna errõl a versrõl, ha Nagy György és a szegedi kir. ügyész nincsenek.

Mindegy, készülök a második szegedi fölolvasásomra, ahol azonban már nem is én olvasok föl, hanem, ha jól tudom, az esküdtbíróság jegyzõje. Elõre kérem a jegyzõ urat, olvassa jól föl majd a versemet, mert ennek a nyomorult poétafajzatnak nincs nagyobb büntetés, mintha a verseit rosszul olvassák fel.

Világ 1913. augusztus 23.

Ady Endre