30. KISS JÓZSEF ÜNNEPÉN

Óh, csak hadd tudna örülni Kiss József annak, hogy ma azok ünneplik leglármásabban, akik húsz évvel ezelõtt még mindig a hepp-heppet kiáltozták volna felé. Mi, Kiss József múzsájának régi és régibb szerelmesei, tüntetés nélkül küldjük el hozzá meghatott szíveinket: hetvenéves, öreg dalnok, feledj és örülj. Sok és nagy idõk tanúja volt igazán Kiss József, s nem állhatom meg, hogy le ne írjam azt a titkos érzésemet, mely életét szerintem prófétaivá, sõt egy kissé messiásivá teszi. Benne fejezõdött ki s vetõdött elõre az a jelentõs és jósorsszerû szerep, melyet a sors késõbb ez elmaradt országocskában a magyar magyar-zsidóságnak juttatott. Semmi vulkanikus nem volt e kiváló poétában, sõt sok hajthatóság, s például talán elveszítettük volna költõi, nevelõ és agitáló munkásságának lángját, életmunkásságának koszorúját, ha Arany János után kinevezik Arany Jánosnak. Nem történt meg, tehát kesereghetett, zsörtölõdhetett, s lapjával, a Héttel fölnevelhetett bennünket, új írókat és új olvasókat. Büszke volt balladáinak sikerére a kicsi és nagy nebulók között, de a líra volt nála az istenesség hangja, s megható volt, mikor a maga nem nagy termékenységét még a lírikus Goethe példájával is védte. Lírája szemérmes líra, új muzsikájú, s õ maga egy kietlen, sötét irodalmi korszaknak majdnem egyetlen, hûséges lámpahordozója volt, hírnöklélek, versfaragó, de a legmûvészebbek közül való, aki már költõ, sõt nagy költõ. Büszke és még mindig forradalmi zászlót hajtunk meg elõtte, atyamesterünk elõtt, s higgye el, hogy igazabb kegyelettel, szeretettel, becsüléssel vagyunk hozzá, mint a tarka s többnyire lelketlen késõi hozzászegõdöttek.

Ny 1913. december 1.

Ady Endre