40. KÖNYVEK ÉS JÓSLÁSOK

Csak ide akarom lejegyezni, amik a köveket is megindították volna, s amik engem is kihoztak fáradt, szomorú sodromból, s én majdnem föltámadtam értük. Bizonyos, mert nagy volt a karácsonyi termés, sok hasonló jó kerülhetett volna még hozzám, de bízok a magam predesztinációs, kvalitásos sorsomban, voltomban. Mégiscsak az került s kerül elébem mindig, ami nekem, számomra a legérdekesebb, legfontosabb és legszükségesebb, ezek közül pár szót egypárról.

*

Szép Ernõért, akinek a mesedrámája könyv alakban is megjelent, kórházi ágyamból lázaskodtam ki, én[,] aki nyolc év óta körülbelül hatszor-hétszer néztem pesti színpadot, szóval rest és válogatós vagyok, de alighanem igazam van. Az én kedves Szép Ernõm (unom mindenkinek már azt az ötletét, magyarázatát, hogy õ megmaradt gyermeknek, holott mindenki megmarad titokban) egy túlontúl-buzgó, becsületes, magyar s egyben rafinált poéta. Az õ gyönyörû, színpadi mesepoémája, ha hiányos, azért hiányos, mert bõséges, s a meséjében és a mégis lehetõ színpadi hatásban kettévágott, mohó, de igaz poéta halmozva sietett elmondani mindent, ami magyar, szép s - no, mondjuk mi is - népi és gyermeki. De még talán idejében érkezett a nyelvetlenül nyelves, magyarul nem sejtõ, színházi, tehát felében lelketlen és bábeli, magyarul nem tudó pesti publikumnak ez a szép, kissé erõltetett és halmozott poétai lecke. Én zsibongását lebíró füllel s könnyes szemmel hallgattam s néztem végig ezt a darabot, s meghatottan makogtam magamban a bibliai mondást, melyet egyszer Ignotus kedvessége vágott virágként hozzám: „ez az én szerelmes fiam, kiben nekem nagy kedvem telik”.

*

De már Lesznai Annától még csak a csak azért is kedvéért sem tudom a szívbéli, az örök, az abszolút és mûvészi gyermekséget elvitatni. Fognom, tartóztatnom kell a ceruzámat, hogy össze ne zavarjam Lesznai Annát, a kivételes embert és barátot a nagyszerû poétával, mesemondóval, rajzoló- és díszítõmûvésszel s a legszerényebb, de legpéldáulvalóbb, magyar intellektuellel. Drága kék pillangó az õ elsõ meséskönyve[,] az õ gyönyörös és ríkató, szép és fájdító rajzaival[,] az elsõ ékes könyvbe került mese, mely prelúdium, sok szépnek sok szépségû bejelentõje. Oh, jaj, miért nem kaphattam a kezembe kilencéves koromban ezt a szép mesét, ilyen mesét: már akkor elért volna és üdén az életnek és bölcsességnek az az áldása, mely most késõn és haszontalan fáradtságból hullott reám.

*

Nem csodálom, hogy az én nagyon kitûnõ barátom, Schöpflin Aladár észrevette, hogy Heltai Jenõ és Krúdy Gyula nagyon olvastatnak ma, s hogy szinte egészen igaza van az olvasó­közönségnek. Két kedves író, akik közül, nem tudom miért, én Krúdy Gyulát taksálom többre, mely ítéletemben nyilván tévedhetek is. Kabos Ede egyszer, pár év elõtt azt írta nekem Párizsba: maradj és írj, most írj sokat, most tart a te világod, Magyarországon kiújult a Petõfi-korszak, csak líra, líra, vers kell itt most. Azóta sok minden változott látszólag írókban, ízlésekben s olvasókban (csak jófajta literáris, finom olvasókról beszélek persze), de az én fogadott apámnak, Kabos Edének igazsága nem múlt el. Líra bizony a Heltai Jenõ újságíró-detektív, csúfondároskodó, szép, mulatságos, érdekes regénye is például, s minden novellája is egy kicsit, de Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül s Heltaival együtt pompásan. Néhány komoly színpadi bukás, lelki válság s miegymás, s a mai regény-dilettánsok és nagy, regénybe és novellába kényszerült[,] tehát még nem tökéletes regényíró lírikusok helyébe, talán az õ személyükben is, jönnek majd az igazi regényírók. Igaz, hogy egy francia megállapítás szerint a regény a középszerûség búvóhelye, de éppen francia példák szemléltetik, hogy a teljes igaz és megszenvedett regénybõl dalol és sikolt ki a legfölségesebb líra.

Ny 1914. január 1.

Ady Endre