68. LEVELEK MADAME PRÉTÉRITE-HÖZ

Szememre ne hányja, Madame, hogy leveleim szinte halottasan kezdenek ki-kimaradozni, mert igaza van, és ez fáj. Messze írom én az én leveleimet, ha írom, s olyan sokszor nem írom, és küldeni valamit, annyi, mint várni valamit. Komoly öngyilkosak[!] is szoktak néha levelet írni, de ezek szintén várnak valamit, sõt kapnak is: fontosságuk hitét s erejét. Ez szükségesen jó lehet a halál elõtt, de én komolyan meghalni sem szeretnék, várni meg most nem várok semmit. Óh, Madame, minden nõimnek még tegnap legvalószínetlenebbje[!], ma már Képzelt­séged az egyetlen, kit meg tud test[es]íteni menekülõ lelkem. Talán nincs is más számára írásom. Egyetlenséged az én irgalmas Éjszakám, kibe bele lehet sírni halkan. Megérem-e, hogy midõn is hangosan lehet sírni, tetemre hívni[,] átkozódni, ha vajon megérem-e? Addig, Madame, mert hátha nem érném meg, tán még halottasabb ki-kimaradásokkal is írhassak olykor az én Serájámnak. Igen[,] Serájának, a Biblia Shakespeare-je, a szörnyûséges szépségû költõ, a hatalmas Jeremiás Serájának. „És mondá Jeremiás Serájának: mikor Babilonba jutsz, és látod és elolvasod mind e szókat… Mikor a könyvnek olvasását elvégezed, köss reá egy követ, és hajítsd be az Eufrátesz közepibe.” Boldog könyv, boldog levél, mely súlyos volt a reákötött kõ nélkül is, mert megírhatá "és megírá Jeremiás egy könyvbe[n] mind a háborúságot, mely következendõ vala." Madame, az én leveleim, az én könyvem a szomorú fojtottságnak hörgõ, szakadozott szavú, gyáva levelei és könyve.

*

Jött hozzám az én barátaim közül az erõs, akinek az ereje szép és magyar, s ugyancsak tegnap vigasztaló erõ is volt. Szeretett, nagy, mondókás emberem, akirõl ilyesmit írtam valaha, nem emlékszem pontosan: Nyugat csapatjának keleti zászlója. Szomorúan, hallgatagon ültünk egymással szemben, lecsüggedtek a legmagasabb, legbüszkébb zászlók is, s azután hirtelen egyszerre mosolyogtunk. Szavakkal nem tudtuk vigasztalni egymást, kigyötörtünk szeretettel egymás számára egy vigasztalni akaró, hazug mosolyt. Megdöbbentünk, s visszakeseredett az arcunk, bizonyosan mind a ketten arra gondoltunk, be jó lett volna többet megtartani ama Kálvin hitébõl, kinek vallásához számítanak bennünket. De írni, lehetne-e írni, ha a hatalmas Jeremiás akarna újra-élni bennünk, akkor is, lehetne-e írni? Kinizsi Pál ölt ellenség hulláival agyarfogain táncolta a táncát, mint ifjaink okulására minden tanulságos könyvben megolvasható. Hát tudnánk-e ma mi olyan próféták vagy szörnyetegek lenni, hogy testvéreink hullájával táncoljunk hullatestvéreink testvérei elõtt, akik nekünk is testvéreink? Até, vagy hogy is nevezte a görög-római mitológia, a kéjgyilkos Harag, szabadon bocsátotta minden seregeit. Most õ az Úr, s boldog lehet az ember, ha õt szolgálhatja, s mi is békültebbek, bölcsebbek s talán már holnap halottak is lehetnõnk, ha õt szolgálni tudnók. Dehogyis sért engem a pompás cinikusok, illeszkedõk nagy fordulása, szinte lendületes kürtölése, hazudozása, melytõl önmagukat sem tudják egészen megkímélni? Hát van-e teremtenivalóbb, szükségesebb emberfajta az övékénél, mikor túl kell harsogni minden kétséget, mert most már a kétség bûn volna? Olyan kellõek õk, amilyen kelletlenek mi néhányan, megátkozottak és némák, aludt, nehéz vérfagy-darabok a vígan csörgedezõ vérfolyóban.

*

Madame, szép lett volna meghalni tavaly tavasszal, avagy szép volna élni száz év múlva. De jaj, hiszen ez gyalázatos hedonista vallomás, és talán nincs is benne egy fikarcnyi jó és igaz. Tehát: szép élni akkor, amikorra élni elhívattunk, s ki tudja azt, hogy mi szép, mi jó, mi célos és mi érdemes? Mégis talán Jeremiással: „téríts meg, Uram, minket tehozzád, és megtérünk, újítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi idõben”.

Ny 1915. március 1.

Ady Endre