69. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

Szegény Zuboly emlékének

Egy német katonai blankettán írta meg nekem utolsó levelét testvéremnél is több emberem, Zuboly.

„Kedves Adym, Csucsán áthaladva ma d. e. 9-kor, véletlenül értesültem, hogy ott tartózkodol. Nem állhattam meg, mert nem egyedül vagyok, 250-ed magammal mint a VII/3 menetszázad parancsnoka, aki most indul a harctérre. Hogy melyikre, még mindig nem tudom, pedig tegnap este óta vonaton vagyunk. De majd csak a sok közül egyiket biztosan megtaláljuk. Szeretettel ölel Zuboly.”

Majdnem egyszerre indultunk el, én házasodni Pestre, õ az uzsoki halálba, s egyetlen mentõ körülményem, hogy április 28-án engem is besorozhatnak katonának. Nekem ma Zuboly kiszáradt szemekkel is jobban hiányzó, nem, jaj, nem látható, nélkülözhetetlenebb, mint bárkinek. Életem kicsi eredménye a legjobbak, legfinomabbak, legigazabbak szerelme, s ezt úgy megcsorbította ez a rossz Zuboly. Néha egy évig minden napon kellett látnunk egymást, kellett, s azután - hogy is mondta õ egyszer egy szanatóriumban, sõt egyszer egy kórházban is? -:

- Uram, én mindig hallok rólad, s ha jó dolgod van, ha fickándozol, a hatodik határban járok, messze tõled. De csak az orrod vére induljon meg, azt is tudom, és akkor elmegyek, megverekedni is érted, akárhová.

Valóban, az én jóságos verekedõ embereim közül való volt, ki nagy-nagy válságaim idején egy-egy kötet versemmel hadonászott utcákon és kávéházakban. Boldog vagyok, hogy magyarságunk új és a legrégibb volt, egyforma, a „Négy-öt magyar összehajol” versemet neki írtam. (Ma véletlenül, mert beküldték, olvastam egy klerikális revüben valami Kiss Menyhért vagy Mihály nevû fûzfaköltõ s nyárfakritikus cikkét, hogy én milyen kozmopolita vagyok.) Nem szorultam rá, de olyan szent halott, mint te, Zubolyom - megengedem -, tanúskodsz, és tanúskodj mellettem.

Sohse maradt ki, ha nomád életem bármerre sodort is, szívembõl és emlékezetembõl. Egy kóbor versem mindig adódott neki a köteteimben s egy zokogás sokféle fájdalmaimban. Hadd adassék még egy morzsányi gyászoló valómból a legnemesebb Zubolynak, egy-két verssor az én átkozott s általa mindig áldott poézisembõl:

Ha elmentél,
Okod volt rá s minden tettnél
Mondottál egy jó-nagyobbat,
A Halált.

           *

Csak hadd fájjon
Szívem e bolond hiányon,
Hogy nem látom bölcs-hunyorgó
Szemedet.

           *

Százegy éjnek
Virrasztója, éber Lélek,
Most is bizton és neked van
Igazad.

Élj tovább a szívemnél, élj tovább nagyszerû testetlenségben, Lélekben, drága Zuboly.

Világ 1915. április 18.

Ady Endre