88. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

I.

„Az Elit kálváriája”

Íme, Jászi Oszkárnak megint egy feledhetetlen célzása, mikor a szó talál, s visszaintünk neki, hogy „talált”. Irigylem, hogy õ poéta Tell Vilmos maradhatott, a Zuboly sírjánál is, holott nálam ez versben is milyen nehéz és kínzó. Hányszor céloztam ugyanebbe a célba, s hányszor kellett az íjat akarattal félrébb rántani. Óh, Oroszországban mennyi mindent meg lehet mondani, s nálunk az aljas árralúszók milyen könnyen mondhatnak meg mindent - nekünk. Ha mi nem maradhatunk meg, följegyzések, levelek, beszélgetések emléke marad utánunk. Szinte jó lesz meghalni azzal a kárörömmel, hogy mennyi szégyent fognak ezek a suttyomdolgok hozni a mai hencegõkre, rokonaikra s utódaikra.

III.

„A senki Dunája”

A németek szokott alaposságukkal és elkésettségükkel figyelmeztetnek bennünket, hogy milyen nagy kincsünk nekünk, magyaroknak, a Duna. Régen tudjuk, és mégse kincsünk, de furcsa, hogy évekkel ezelõtt az én nagyszerû Leopold Lajosom, a gazdaember, költõ és gondolkozó elsírta egy kis tanulmányban a Duna nagy árvaságát. A németek valóban nagyszerû emberek, átvesznek, kidolgoznak, sõt meg is csinálnak, de tudja Isten, megint csak azt látom, hogy géniuszra - elég szégyen - mi mégiscsak arra az utálatos franciára hasonlítunk.

IV.

Javítani kell rajta

Ignotus ragyogó írásához, mely a vallásról szólott, csupán egy megjegyzést kell tennem. Az Isten kell nekünk valóban, de ezerszer jobban a rend, fegyelem és hatalom embereinek. Prohászka Ottokárék próbáltak javítani rajta, de nehezen, sõt rosszul sikerült. Nem kívánok én egy elõkelõ Istent, de olyast, amilyen régen volt: köztetszésre találót. Szóval tényleg „át kell dolgozni” az Istent, aki kegyelmes és kell nekünk. De ne papírból egészítsék ki hiányait, s fõképpen ne - szavakból. Mivel a háború után nagy mamlaszság lesz lelkünk sorsa, gondoskodjanak nekünk egy ösztönzõ, jó, derék, imádandó közös Istenrõl. De ez az Isten némi tudással legyen arról is ám, hogy kik éltek s szenvedve gondolkoztak az emberrõl, minden emberrõl. Mostanában nem vagyok humanista, de ezt az egyet, ezt a princípiumot, magam ellen is megõriztem.

Világ 1915. október 3.

Ady Endre