91. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

I.

Tûnõdés más költõkön

Mondják s hiszem, hogy ez a háború népek háborúja, sõt egyenesen népháború, demokrata szörnyûség. De vajon miért hiányzik belõle olyan nagyon az André Chénier-k, Lamartine-ok, Petõfiek fejedelmi ágálása? Szóval, hogyan nem tudott ez a legnagyobb háború a lelkekbe valamit átlopni a boldogult szabadságharcok hangulatából sehol? D’Annunzio elérte avval az álmát, hogy királya karon fogta, s Verhaeren egy könyve külön fejezetében hódol urának, a belgák nemes királyának. Nekem egyéni fájdalmam például, hogy Ignotus, aki bölcs, megértõ gondolkozó és költõ volt egész életében, miért bölcsebb és megértõbb ma, mint valaha? Miért kell megérteni minden fejedelmet, diplomatát, államférfiút és hadvezért, hacsak ha véletlenül nem porosz költõ az ember? Valahogyan mégsem olyan demokrata ez a háború, amilyennek látszik, s nekem fáj (de igazán nem magamért), hogy a költõk nem titánkodnak. Úgy látszik, hogy e nemzedék költõi józanságuk nagyszerûségével avagy toporzékolásuk lojalitásával nem ütöttek a szabadságharcokat élt költõ-õsökre. Lehet, hogy ki is maradnak, bár az se biztos, egy olyan „alkalom” költõi közül, melyben majd pojácásan, de halálos-komolyan napjaik királyainak tudják hinni magukat a költõk. Annyit írtak mostanában a háború és költõk viszonyáról, hogy a bölcs írások között talán elcsúszhatik e csöppnyi tûnõdés is.

Világ 1915. október 31.

Ady Endre