95. RÁKOSI JENÕNEK

Istenem, ha meggondolom, hogy e miatt a vén, szánalmas, de még mindig elég kártékony Rákosi Jenõ miatt ma majdnem a „Nyílt tér”-ben akartam szólni. Mert már ott tart ez a jóféle, múltas ember, hogy ravasz bomlottságával szinte a „Nyílt tér” hajdani mérges nyilatkozóin is túltesz. Azt hiszi, hogy az élet olyan, mint a régi Népszínházban volt, s ezenfölül már családi legszemélyesebb dolgokba is beleavatkozik. Most, ha, elsõ tervem szerint, „Nyílt tér”-ben adnám ezt a választ, ki tudja, hogyan magyarázná ez a lendületesen bomlott ember.

Hibás vagyok egy kicsit: miért nem tudtam hû maradni valamikori fogadalmamhoz, hogy Rákosi Jenõvel nem állok szóba. Csak akkor, mikor haldoklása elõtt utolszor olvas (mert hírlapokat akkor is olvasni fog), írom meg bûnlajstromát. Hogy majd akkor írom meg, mit vétkezett ez a féllátású, sanda, sváb mészáros a magyarság ellen, melyre rászabadították a primitív magyar állami és társadalmi élet balságai.

Csak az menthet engem, hogy a feudális-klerikális Magyarországnak e majdnem tehetséges íródiákja és ügynöke már elõttünk és elõttem is sokakat kényszerített foglalkozni vele.

Bárcsak - ha már hibába estem - legutóbbi piszkolódó ciklusának legeslegelsõ cikkére küldött válaszomat a túlzott és neki ki nem járó, meg nem érdemelt ízlés, úriság és gavalléria ne hagyatta volna ki a Nyugatból. Ha akkor e cikkel fejbe kólintom - gyanús hajlamai kedvére -, ahogy én õt ismerem, talán megállítom veszett elszilajodásában, s környezetének õrködõ figyelmét szükséges idõben hívom föl. Most már azt kezdi hinni, hogy olyan kártékony, mint valaha volt, s hogy háborodott szavainak súlya a régi. Holott õ csak régebben volt igazán kártékony, s huszonöt év óta Magyarországon minden tiszta, új, szép, haladó és magyar nemzedékhajtás azzal érkezett: purifikálni kell, s Rákosi Jenõ félrerúgásával kell kezdeni a purifikációt. Szomorú, hogy huszonöt év után ez a levitézlett, ez a magát meghazudtolt újkuruc még mindig támogatott valaki, s hogy a hazafiság és erkölcs fehér tógájával takart korrupció nem kaphatta meg a leszámoló, gyilkos leleplezést.

No, most ez a vénember a legrettenetesebb világháború idején azt hiszi, hogy minden progresszívek kiirtása által helyet kap a mennyországban. Ti. azt képzeli, hogy a háború az õ számára s kedveltjeinek kedvéért üvölt, dúl és pusztít el bennünket, s hogy az õ olvasói még a régiek: naivak és hivõk. Pedig a Budapesti Hírlap elõfizetõi általában, a hivõk meg pláne megritkultak, s akik ma Rákosit megértéssel és kedvvel olvassák, azok már csak camorrai bajtársisággal csinálják ezt.

És most Rákosi úrnak s kik általa örülnek, kijelentem, hogy vége az aggságenyhítõ harcoknak: én ezzel az úrral, akirõl olyan sokat tudok, többé szóba nem állok. Irodalmiakról már régen nem óhajtottam vele diskurálni, de hogy az én magyar patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja, kritizálja: szörnyûség. Figyelmeztetem Rákosi Jenõ környezetét, hogy az elvénhült gyermek kezében hagyni, feledni igen nagy kár volt - a nem gyermekeknek való kést.

Én utoljára még két valamit írok ide: 1. Minden Rákosiak fölött érzem magamat, mert több és fölöttük vagyok. - 2. Rákosi Jenõ különféle laptartó-gazdái vigyázzanak e vénemberre, mert mostani polémiáiban veszedelmesen sûrûen, babonásan, mániákusan - jóslóan! - kerül elõ ez a szó: Lipótmezõ.

[1915. november 16. vagy 17.]

Ady Endre