99. JEREMIÁS SIRALMAI - MINDIG

Karácsonyi öröm helyett

Csucsa, december

Nekem a kedves Bánffy-Hunyadon végre eligazították a dolgomat: egy kedves, nyugalmazott, de most elõbújt ezredorvos (!) besorozott katonának. Isten éltesse, kedves, granicsár arcú féldoktor uram, ki nem is sejtette, hogy milyen szívességet alkalmaz nálam. Így: teljes germanizmussal vallom ezt be, mivel, hála istennek, már debreceni jogász koromban alaposan elfelejtettem a német miegymást és derdidászt. Ezek a szavak úgy hangoznának, mintha én gyáva ember volnék, s gyáva katona lenne majd belõlem. Tévedés: sohse voltam gyáva, s a gallérját vagy blúzát le tudtam rántani annak, aki kezem ügyébe joggal került. Mindenesetre boldog vagyok, hogy boldogok egyelõre azok a méltóságos ökrök, akik annyit zabáltak és zabáltattak az én szénámból. Már eleve kijelentem, hogy Gyóniék és Kiss Józsefék nem alterálnak: így kell viselkedniök a - talán - tehetséggel hiányzóknak. Énekeljék a háborút azok, akiknek ez könnyû, távol, szimpatikus vagy üzlet.

*

Jeremiás, az én legkedvesebb prófétám és költõm ezt írja: „Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belsõ részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam - ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon.”

Hát hogyan képzelték a rossz hitû fantaszták, hogy ennek a háborúnak komoly Petõfije legyen? Megmagyarázom majd egyszer, ha életben maradok, s jogom lesz hozzá, hogy az igazi magyar, a gondolkozó, tûnõdõ, vívódó magyar milyen szerencsétlen.

*

Azt írják, hogy a Doberdón rossz, s én úgy érzem, hogy jobb a Doberdón, mint itthon. Gyönyörûen „tisztított” a háború, majdnem mindenki piszkos, s ha akad tiszta, rárohan a piszkosság. Nem kívánok egyelõre neveket emlegetni, de letagadhatlanul[!] fáj, hogy fronton belül életemre törtek. S nemcsak engem, akit nem lehet, de minden hozzámtartozót, rokont és barátot le akartak ölni. Még nem mondom ki az utolsó szót, de kérdem egyelõre, mit akarnak tõlem elvenni? A pozícióimat, a stallumomat, az összeköttetéseimet, a börzeinformációimat? Elvehetik, mert én csak a fiatalokért tartom meg az életemet, s ezeket senki sem veheti el tõlem, pláne kapnak egyszerre két Ady-kötetet februárra.

*

Köszönöm a Pesti Naplónak, hogy helyet adott nekem: egyelõre csak ígérek: meg fogom érdemelni, azaz meg akarom ezt érdemelni. Mióta katona vagyok, nyugodtabb és vidámabb is vagyok, ami természetes dolog. Itt szegény Zubolynak, Bányai Elemérnek volt igaza: együttmenni s együtthalni a többiekkel. De ez csak féligazság: életben is szabad maradni - a többiekért, és ha van ötszázezer halottunk a csatatereken, én legalábbis ennyiszer meghaltam. Egyébként innen, a vidékrõl, csak jó híreket írhatok: mindenki katona és hazafi, s mivel úgysem tehetek mást, én is valószínûleg az leszek.

Pesti Napló 1915. december 25.

Ady Endre