104. A PROTESTÁNS SZEMLÉNEK

Májusi öröm: hosszú elhallgatás után a B. H. Dunántúlija újra megkísérli, hogy lapjának népszerûségét az én megtámadásommal foldozgassa. Halottnak hallgatni illenék, s én valóban síromból és rezerváltságomból nem lépnék ki Dunántúli kedvéért. Ám szólok mégis, szólanom kell másért, más okból, más és új alkalomból, melyet Dunántúli támadásához a Protestáns Szemle adott[,] ki egy Nyugat-beli, egyébként megcsonkult cikkecském miatt egyházi átok alá vetett, de legalábbis megfenyeget s fenyít azzal, hogy az én kálvinistaságomat csak - a borjú hiheti el. (Apropos: borjú, Istenem, a virágos, véres, merész kapu, amelyet megnyitottam, nem is olyan új már, s mégis még mennyien horkannak föl elõtte riadt bámészkodásukból.) Tehát a borjú: kénytelen vagyok a borjúról (mert elõre látom, hogy az ellenem megint nekilendült irodalmi offenzivában ez a borjú is szerepet kap) egyet-mást elmondani. A múltkoriban egy félkegyelmû könyv jelent meg: „Rákosi és Ady”: mulatságos kis könyv. Ez a könyv egyéb bohókás dolgai között azt is állítja, hogy én (óh, szörnyûség) vagy paraszt, vagy zsidó származású vagyok. Egyik ellen sem volna okom védekezni, de hogy bebizonyítsam: még ebben sincs igaza a túlsó oldalnak, hivatkoztam egy régi oklevélre, mely szerint évszázadokkal elõbb egyik õsöm borjút hagyományozott a lévitának. Tehát (egyik sem különösebb áldás és érdem ugyan): régi nemes magyar és kálvinista vagyok. A Protestáns Szemle „felsõbbséges szellemû” szerkesztõjének pedig még csak azt akarom üzenni: az Úristennel való viszonyomnak hagyjon békét. Régibb, szebb, igazabb és bensõségesebb, sõt protestánsabb is a korrelációm, mint némely elõkelõ, egyházi dignitárius pietistáké. Magamat az egyházi átok ellenére kálvinistának tudom, a kálvinistaságnak négyszáz év óta élt és bevált értelmében. Ha azonban a kálvinista nevezetet köldöknézésre, szemforgató kvekkerségre, „szentgyakorlat”-ot ûzõk számára foglalják le hivatalosan: akkor - hát akkor, de csakis akkor, nem vagyok kálvinista. De protestáns vagyok, és protestáns maradok akkor is, s e gyönyörû szónak igaz mivoltában protestálok, hogy liberális, szabad magyar hitvallásból sors-sújtotta, téboly felé támolygó emberek a klerikalizmusnak, a reakciónak segédcsapatokat szervezzenek.

Világ 1916. május 5.

Ady Endre