106. „HADAK ÚTJÁN”: VERSEK

(Halmágyi Samu kötetje)

Halmágyi Samunak a világháború kezdete óta ez már a második verseskönyve, s már csak azért is becsülnivaló poéta, mert megkönnyíti a kritikusa dolgát. Erdélyi ember, tanár ember, ki bizonyosan verselt volt már diákkorában, de most a természettudományoktól a világháború csábította vissza a poézishoz. Kivételesen kritikus fej, látó, szigorú önmagához, s nem hiszem, hogy a legnagyobb siker is megengedtetné vele, hogy például Gyóni Gézává tétesse magát. „A tollat - írja - Erdélyünk adta a kezünkbe sokunknak, a mi izgalmunk ebben a nagy idõben nagyobb volt, mint az ország bármely más részében lakó magyaroké.” Sajnos, levelének csak néhány passzusát idézhetem most, de ez a kevés idézhetõ passzus is kritika az én kritikám helyett, jó, sõt teljesen az enyém is. „Nem a háború dicsõítése volt célom, hanem a magyarság tetteinek magasztalása és jogainak hangoztatása,… nem szeretném, ha vérszag érezne dalaimon.” „Egy vágy felé fordul minden versem, a Béke felé…, s azokat is, melyekbõl harciasabb hang csendül, a Halál arcára szántam rózsás takarónak.” S azután ama kettõs veszedelemrõl is ír, amely annyiunk magyarságát és emberségét nyugtalanítja, de hinni és hitetni akar mindig. Van a kötetben öt-hat teljes, szabad, szép vers, rossz nincs is benne, s különösen kedves s erdélyi, hogy Tinódi Sebestyént juttatja eszünkbe Halmágyi Samu. Ez, ilyen a mai Tinódi, ódonságos, de nyugtalan krónikás, érdemes tudni a kötetérõl, õ adta ki Dicsõszentmártonban, ahol tanár, s bizonyosan rá kell fizetnie arra, hogy kultúrás ember, félõ, jó magyar.

Ny 1916. május 16.

Ady Endre