121. CHARLES BAUDELAIRE ÉL

Kell írnom Charles Baudelaire-rõl, kinek a feje talán olyan, mintha egy elõkelõ múmia, a Szép Ernõ, csekélységem és a Somlay Artúr fejeibõl volna összetákolva és macerálva. Írnom illik és kell a nevezetes, jubiláns, halott élõrõl, a líra egyik legbüszkébb, bújkálóan is legtisztább fejedelmérõl, mert neki köszönhetem életemnek talán legemlékeztetõbb, legfájdalmasabb és leggyönyörûbb szenzációját.

Nagyszerû, sõt tragikus izgalom: Nizzában kék ég alatt, kék tenger partján, kék padon, a „Palais jeté” lármás népsége mellett görgettem a számban az elsõ Baudelaire-szonett elsõ magyar strófáját. Egy képrõl volt szó, fölségesen merész költõi képrõl, s három napig tartott bizony, míg - mikorra magyarul visszaadtam valahogyan a Baudelaire-strófát és képet, a legvirtuálisabbat, a legszebbet.

Abba is hagytam a Baudelaire-fordításokat, mert gyötrõen nehéz, sõt majdnem lehetetlen más nyelvre átkábítani, csábítani a csoda-szavak tökéletes és házasságtörésre nem termett hûségét. Pedig Baudelaire-t fordítani, jól fordítani, azután meghalni, pompás program, de nekem nem volt ehhez akkor elég kedvem, s ma sincs. És ma se lehetne, mert Baudelaire igazán és nagyon francia, elõkelõ burzsoá, aki persze mûvész-arisztokratává verte föl magát s mindemellett a formáknak (a formáknak is) hódoló mûvésze.

Megint olvastam Theophile Gautier prológusát a Baudelaire-versekhöz[!], nem tudom hányadikszor, s ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire-munkát ismerek, de Baudelaire-t nem. Mert Baudelaire ma is és úgy rejtelem, mint a Gautier írásában, mint mûveiben, mint kortársainak följegyzéseiben, mint erõszakoskodó kitalálási hitünkben.

Mindenesetre szenvedõ, gyászos õsünk õ, akinek egy Carducci, egy Swinburne, egy Dehmel, egy ezeknél jóval kisebb Brjuszov egyenes és letagadhatatlan származottjai. Engem bátorított, mint én is cselekedtem másokkal, de a gall forma nyûge miatt imádva is leráztam õt hamar.

Gyönyörû azonban úgy megmaradni, mint Baudelaire megmaradt, s milyen drága, ha szegény is, de szép gesztus[r]a adott nekem Õ módot, hogy emlékének áldozhassak. „Dans les caveaux d’insondable [tristesse,] Ou le Destin m’a déjà relégué” - ez éppen elég, s Baudelaire eleven valósága ma fölfrissített, s hálára buzdított.

Ny 1917. november 1.

Ady Endre