123. SZABÓ DEZSÕ KÖNYVE

(Nincs menekvés - regény)

Szomorú könyv, s írója is írja: „az örök szomjúság nagy szomorúsága panaszol ki belõle”. Hogy a könyv mindenképpen szomorú, ezt egy-két sorral bizonyítani tudom vagy tudhatom. Szomorú, mert persze szépségeket kínál, szomorú, mert nem volt muszáj megírni. Szomorú, mert nagy ambíciójú ember kielégülhetetlen szomjúságait árulja el, s Szabó Dezsõt mégis kisebbíti.

Én hiszem, hogy ezt a (nem-is-igaz) akaratbetegséget, megspékelten romantikus, családi szörnyûségekkel, Szabó Dezsõ hitte. De ez az akaratbetegség nem egy századnak az õ betegsége, de valami mindig elõforduló s az õ regényében pláne nem is tipikus nyavalya.

Meggyûlt emlékek, emlékezések, csalódások, dühök helyébe Szabó Dezsõ hajlandó, sõt követelõs: eljegyzett, determinált sorsot helyezni. S amellett Szabó Dezsõ nem is túlságosan törõdik az õ hõsével, akit oktalanul halálba visz. De leírja az erdélyi helyeket, kiket[!] ismer, embereket, miket[!] mi már régen jobban ismerünk. Igazán [érdekes] az õ hasztalan regényhõse, de ki érdekes, nem érdemli meg folytonos és unalmas milieu-szerepeltetését. A hõs: érdekes, de közönséges lesz azért, mert az író úgy körülrajzolja, s õt magát mégis úgy meg nem tudja vagy nem akarja rajzolni: fölháborító.

Jó: (hiszen kezdek érteni hozzá) lehetséges egy ilyen ember, de tessék ezt, õt elém állítani s nem költõ-hangulatokat s hely- és társaság-megfigyeléseket.

A Szabó Dezsõ könyvében nem is a hõs a hõs, sõt nem is az író, de valami nagy harag. Úgy gondolom, hogy mindenkinek meg akar fizetni, akik amott, lenn, Erdélyben vagy bárhol, vidéken, õvele igazságtalankodtak, akik nem ismerték föl õt.

Beszéljünk (így szokás a régi kritikai mód szerint) a regény nyelvezetérõl: rossz, és nem is úgy, ahogy Szomory Dezsõnek szokás szemére hányni. Szabó komoly, sõt tanári magyar, s ebben a regényében mégis magyarul beszél, de egy kellemetlen magyar nyelven.

Lelkét, hõségét, igazán irodalmi akaratát azonban Szabó Dezsõnek kétségbe vonni nem lehet. Õ igazán ki akarta lehelni, hogy túl s többhöz jusson, egész régi, megigázott lelkét, de a regénye nem regény, nem jó, s csak néha hû, s csak néha érdekes, pardon, passziós olvasóknak mindig érdekes, sõt izgató.

[1918 eleje] Ady Endre