124. LEPEDÁT MILIVOJ VERSEI

(Bánatprocesszió 1913 -1917)

Fiatal, magyarországi szerb katonatiszt könyve, aki öt-hat esztendõvel ezelõtt nem tudott magyarul. S ez a forró, dadogó és rikoltozó ember mégis csak magyarul írhatta meg a verseit. Valóságos iskolás ábrája ez a könyv a szörnyû harcnak, minden becsületes valló ember harcának a szóért. Igen, a szóért, aki helyet tud állani érettünk s azért, amit véres pontossággal akarunk másokkal is tudatni. Lepedát Milivojnak kettõs kínszenvedését lehetetlen meg­hatottság nélkül nézni, mert érzik valahogyan belõle az igazság. És mert olyan forró, olyan dadogó és rikoltozó, és olyan tökéletlen még az õ igazságában.

„…És elmész. Kiszakítod ezüst kövét a mesének,
S a kapun át mákonyos, nehéz szeleken
Tántorogsz te ismét, részeg, hazug életem”…

Élet-ékszereket dalol, s „ez ékszer, mely az én tavamba hullt: jeges könnyekbõl metszett mély tükör, s rezgõ ezüstje: a bánat”.

Így énekel Lepedát Milivoj, így és hasonlóan, de sohase érdektelenül, s meg kellett írnom róla ezt a pár sort. Különös, érdekes verseskönyv ez, mely különben Nagyváradon jelent meg, s talán igazi indulást jelent.

Ny 1918. február 16.

Ady Endre