127. KAFFKA MARGIT VERSEI

Ha ez a név: Kaffka Margit, „nom de guerre” lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erõs író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat szõ, vagy férfias erejû asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerûsége ugye nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem, s a verseirõl akarnék írni.[4]

Bizonyos, hogy Kaffka Margit is verseiben hiszi magát legjobbnak, legélõbbnek, hiszen ez már régi dal. Imádja õket, s érzem a régi versei elé állított elsõ, vallomásos sorokban a nagy szomorúságot. Miért nem láthatja mindahányat együtt, kik tizenöt év óta vettek szárnyaló életet tõle? - de õ „szûzzé sírta szívét”, és boldog.

Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítõen dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálváriás emberélet. Jaj, egy asszony, aki ember, s mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gõg, mint a Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sõt muszáj mérni, mint hasonló sorú férfiú-embert. Avagy megvan az a gõg, s azért, hogy a legcsalogatóbb, szinte bûvészi, leggyönyörûbb szavú Kaffka-verseken se tudtam nagyon megindulni? Megkövült talán a saját intellektusának csodálatában, holott, lám, például Ignotus némely versében milyen szépen megfeledkezõ, szinte elalélt. Teljes kiömlést, lávát Kaffka Margitnál ne keress, ha még olyan boszorkányosan is utánozza mindezt. Éppen a pompás szavak s a pompás illatokat keresõ hosszú sorok az õ eltakarói és leleplezõi.

Mégis szeresse és írja tovább a verseit Kaffka Margit, mert ezek a versek mégis gyönyörûségek, hiszen nekem is azok voltak, a kritikusan is olvasónak. Még az is majdnem galádság volna, ha a regényhez, a novellához küldeném vissza ezt a gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költõnõt, azaz költõt. Õ határoz, õ parancsol, mert mûvész, s ha néhány verssora visszacseng most, éppen most, bennem-belõlem: talán nem is volt egészen igazam.

És megbékélni bizony
Eljön-e az Úr, majd ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely kitárul se adva, se kérve,
Lehajthatom-e egyszer fejemet?
Feszült lelkem besimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?

Gyönyörû: nem cáfol meg talán egészen engem, de gyönyörû, s költõ tud ilyen sorokat írni, aki bûvös rétor is. És Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a boldogságban: mûvészet.

Örüljünk Kaffka Margitnak, mert õ [a] feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erõs ember, mûvész, kinek jó és biztos sorsa van, s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.

Ny 1918. május 1.

Ady Endre