92. KOSZORÚ ÉS BABÉR

Tudjátok-e, micsoda a babér?… A lélek hervadhatlan kincsének hervadhatlan, örök szimbóluma.

Nem cél, de több a célnél. Egy pillanatnyi megnyugvása, egy pillanatnyi boldogsága az örökké vívódó mûvészléleknek, mely nagyobb kincset nem kaphat a babérnál.

Hány lelket sorvaszt el a babér és koszorú örökös vágya! Hány lelket vinne magasra a kétségbeesés órájában megadott babér.

Mindenki életét bearanyozza egy pillanatra a mindig kísértõ, de soha el nem érhetõ boldogság ragyogó aranyfénye, s a mûvészlélektõl megtagadnátok a pillanatnyi boldogságot: a babért?…

…Egy Isten kegyelmébõl való mûvész búcsúzott el tõlünk. Hosszú, hosszú évekig nekünk szórta, reánk pazarolta lelkének, szívének minden drágaságát; hosszú évek során nekünk tanította az igazságot, melynek megnyilatkozása a mûvészetben a leghatalmasabb.

Nem kért tõlünk semmi viszonzást, csak hogy megértsük. Nem áhított talán zúgó tapsokat sem, de folyton küzdõ lelke vágyva vágyott az egyedüli jutalomra, a boldogság pillanatig tartó, de édes ámítására: a babérra.

Hosszú évek során nem kapta meg a várva vár jutalmat, melyért õ lelkét szilánkokra tépte miérettünk, a mi lelkünkért.

Rettenetes tudat a megérdemelt babért megtagadva látni!…

Elment tõlünk, és visszajött érte…

És most se kapott volna… Mert ti nem tudjátok, mit jelent a babér az örök vívódástól megkínzott mûvészléleknek!

…De mégis. Eszébe jutott egypár egyszerû embernek. Õk nem mûvészlelkek, de megérezték a gyötrõdõ lélek szomjúságát; õk nem tudták tán, hogy egy igénytelen babérkoszorú egy életet koszorúz meg a megnyugvás érzésével, de sejtették, hogy a babérral szívbõl fakadt hálájukat legkönnyebben róhatják le…

Olcsó koszorú volt, de még mindig drágább mindenféle kincsnél.

Lesz legalább valami emléke a nagy mûvésznek. Visz legalább egy koszorút a távolba onnan, hol lelkének legmagasabb szárnyalását látták, s legbecsesebb gyöngyein osztoztak…

És ez elég…

Talán többet, talán mást remélt?!…

…Mindegy! Olyan kevés kell egy igazi mûvészlélek pillanatnyi - megnyugvásához…

A koszorút felnyújtották, a páholyok és a földszint közönsége pedig csodálkozva jegyezte meg.

- Ni, ni! Szathmáry Árpád babérkoszorút kap!…

Debreczeni Hírlap 1899. március 8.