94. EGY KIS ELÕZETES BÚCSÚ

Itt a tavasz, a tavasz pedig elviszi tõlünk színészeinket.

Még nincs egész közel a válás, de már a búcsú keserûségét érezni véljük, s már kísért bennünket a kérdés: mi lesz, ha színházba járni nem lehet?

Mikor vándormadarak módjára visszatérnek hozzánk, hogy örülünk a visszatérteknek!…

Azután már kezd bennünket megszállni a spleen. Kezdünk kritizálni.

Pláne, ha a kritika véletlenül kötelességünk is, nem mulasztunk el egy alkalmat sem, hogy kifejezést ne adjunk kedvezõtlen véleményünknek.

Azután telnek, egymás után telnek a napok.

Felragyog a kikelet, a fény és virágillat korszaka.

És mikor körültünk minden ébred és megelégedést áraszt, már nekünk számolni kell a közeli elválás keserûségével.

Most már olyan megbánásfélét kezdünk érezni.

- Szegényeknek hányszor okoztunk kellemetlen percet az igazság goromba kimondásával.

Mégis mihozzánk közelebb állanak, s ha elmennek tõlünk, úgyis szerez nekik más szomorú perceket, miért ne enyhítsük mi azokat szíves jóindulattal.

És megkezdõdnek az elõzetes búcsúk: az enyhe, kedves kritikák.

A vándorútra kész színészsereg elõször nehezen találja bele magát az új helyzetbe, s csak késõbb tudja meg a változás okát.

- Istenem! de jó volna állandóan búcsúzni - gondolják magukban. És igazuk van, olyan kedves dolog a búcsúzás - a közeli visszatérés reményében!…

Debreczeni Hírlap 1899. március 10.

Adieu