102. A SÁRDI-HÁZ

Géczy darabját két szenzáció elõzte meg.

Az elsõ az volt, hogy a szerzõ vidéki színpadon volt kénytelen elõadatni, mert a fõvárosi színházak ismeretlen, de sejthetõ okból visszautasították. A második szenzáció a szerzõnek az a nyilatkozata volt, melyet a darab eredetérõl, meséjérõl tett.

Ennyi reklám különben mai viszonyaink közt szükséges egy darab sikeréhez.

Ezt a sikert a mi színpadunkon elérte a Géczy darabja. Nem volt zajos, hatalmas, csak olyan, amilyet egy-egy gondolkozni késztetõ, komoly alkotás arat, mely mély tartalmával sokkal jobban eltölt bennünket, mintsem a külsõ sikert növelni eszünkbe jusson.

Sokat szeretnék errõl a Sárdi-házról írni, de, sajnos, szem elõtt kell mindig tartanom, hogy a nap krónikája az elsõ, s az én kritikámnak nagyon kevés hely jut.

Mert a Géczy darabjával érdemes volna hosszan foglalkozni.

Ha a Gyimesi vadvirág szerzõjének színmûírói talentumában kétkedett eddig valaki, utolsó kételyét is eloszlatja a tegnap látott darab.

Egy hatalmas lépés ez a Hauptmannok és Sudermannok igazsága felé. Megdöbbentõen igaz rajza az embereknek egy bár szokatlan, de az életbõl kiragadt történet keretében, mely megtágul néha a szerzõ önkényébõl, de a mesének valószínûtlenségbe olvadását sehol sem engedi.

A népszínmûíró Géczy felhagyott a primadonnákért létezõ népszínmûvekkel, s ír egy igazi drámát, melyben nincsenek nótabetétek, de van élet, igazság és megrázó tragikum. Ezt elvártuk a Géczy talentumától, mely már annyi értékes dolgot produkált, s amelytõl még sokat, nagyon sokat várunk.

A darab meséje röviden a következõ:

Sárdi Tamás (Szacsvay S.) dúsgazdag, hajlott korú parasztember belebolondul egy színésznõbe. Õrült szerelmének feláldozza családját, leánya boldogságát, vagyonát és saját életét. A nõ egy hitvány némber, kinek egy hozzá hasonló hitvány lelkû szeretõje van. Hozzá­megy Sárdihoz, hogy szeretõjét megtartsa és úrrá tegye. Csalják, nyomorultul csalják a szerelemtõl elvakított embert, míg Sárdi leánya (T. Halmy Margit), kit mostohája képes lett volna becsülete látszatáért a szeretõjéhez hozzáadni, mindent fel nem fedez, s fel nem tár apjának. Az obligát, eltévedt szerelmes levél a dolgot bizonyossá teszi. Sárdi gyilkolni akar, azután más bosszút választ. Behívja a két bûnöst a szobájába, s együtt hal velük a rájuk gyújtott ház izzó parázsában.

Ez a darab meséje. Hatalmas verizmussal, bámulatos erõvel, biztos hatáskeltéssel folyik le elõttünk.

Alakjai - egypár kivételével - hús és vérbõl valók, bántóan igazak, egyik-másik majdnem ismerõsünk.

Direkt problémája nincs, de nagyon sok dolog felett kényszerít gondolkozni. Szívvel és ésszel de sok igazságot szûrhetünk le belõle! Benne van korunk összes küzdelme az erkölcsi tradíciók és a modern erkölcstelenség aljassága között.

Hatalmas dolog a darabnak befejezõ része is, kár, hogy a színpadon nem felelhet meg az illúziókeltés elengedhetetlen követelményének.

Csak egypár reflexióra lévén helyünk, nem térhetünk rá a darab tagadhatatlanul szépszámú, de jelentéktelen tévedéseire. Túlságos tért enged a szerzõ az epizódszereplõknek, egypár lélektani hibát felejt a Sárdi Tamás szerepében, s teljesen lehetetlennek rajzolja a színésznõ Balla Irén (Fáy Flóra) alakját. Felesleges benne a ripacsszínészek különben ötletes jelenete, s hihetetlen, hogy az imádott nõ hûtlenségérõl értesült Sárdi tízperces monológot tudjon tartani.

Ezek s az ezekhez hasonló tévedések nem vonnak le sokat a darab értékébõl. A Sárdi-ház hatalmas alkotás, melynek nyelvezete is mûvészi, nemes, szép.

Az elõadás elég jó volt.

Két szereplõ játéka mûvészi színvonalon állott: a Szacsvay Sándoré és a T. Halmy Margité.

A többi szereplõk is jók voltak. Említést érdemelnek Bárdos Irma, Kiss Irén, Sziklay, Tanay, Ódry, Rubos és Makray. Fáy Flóra lehetetlen szerepét sok valószínû vonással próbálta elfogadhatóvá tenni.

A szépszámú közönség jól fogadta a darabot.

Debreczeni Hírlap 1899. március 22.

(a-e.)