109. NAGYPÉNTEK

Elvégeztetett!…

Meggörnyedt vállal nem cipelte sokáig a keresztet. A Golgota sem hallotta sóhajtásait sokáig. Elvégeztetett, meghalt.

Egy percre mintha elsötétült volna a világ, mintha megreszketett volna a mindenség, mintha az Élet önlángját akarta volna kioltani a földön… Aztán csendes lett minden. Ragyogott a nap, illatozott a virág, illatba fürödtek a lepkék, s örültek az életnek az emberek…

A Golgotán pedig fehér fényben ragyogott a holttest. A halott sápadt arcát glória ragyogta be, s láthatatlan szellemek kara énekelte a keresztfa mellett az emberiségnek minden idõkben legfelségesebb himnuszát: Feltámadunk!…

Lenn pedig ujjongva, röhögve tombolt a latrok serege.

Ha a kereszt himnusza túl nem zengi állati üvöltésüket, talán a megnyíló föld már akkor mindjárt ítélt volna az Élet és Halál örökös perében!

De az ének olyan túlvilági, olyan kiengesztelõ volt!…

Nem tett igazságot az örök Erõ, mely könyörületesen idõt enged a szívnek, hogy feltalálja önmagát és Istenét!…

Nem ítélt és nem ítél most sem a földi bírók hitvány igazságával.

Kétezer év óta Golgota a föld, s a Megváltók sóhajától siralomvölgye lett.

A nagynak, a jónak, a nemesnek most is keresztfa, bitó a sorsa, míg fényben, ragyogásban élnek a latrok, s dorbézolásuk zsivaját alig-alig képes elnémítani a keresztfáknak biztató feltámadási éneke.

A megváltás munkája mikor lesz befejezve?…

A jók mikor hódítják meg már a földet?…

Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az elsõ istenember keresztje nem volna!…

Bízzunk a keresztben, bízzunk a szenvedésben. Az Élet és Halál harca nincs még eldöntve, s a nagypéntek után húsvét jõ!!…

Feltámadunk!!!

Debreczeni Hírlap 1899. március 30.

(A)