113. EGY HUSZÁR

Szegény Kozma Sándor! Õ se hitte volna, hogy az a szép huszárélet úgy is végzõdhetik, hogy az embert csendes, békés idõben is agyonpuffantják.

Olyan szép élet az a huszárélet. - Úgy gondolta azt szegény Kozma Sándor is. Az ember alá jó lovat adnak, hosszú kardot köthet, s a fehérnépnél is több a becsület.

Ámbár bakának lenni sem komisz dolog, de a huszár - az mégiscsak más.

Hát más. Annyi tény, hogy huszáréknál se a huszár számít, s a baka se sokat numerál. Egy ember a században, s ha kibukik, jön más a helyébe, mert a századnál békében is elõ van írva a létszám.

Hogy véletlenül nem rendes körülmények között csorbul meg a létszám? Abban sincs semmi. Hiszen olyan kicsiny dolog egy emberélet. A hadsereg biztosítva van létszám tekintetében, s mégiscsak ez a fõ.

Mikor egy huszárnak kitörik a nyaka a hadgyakorlaton, vagy egy másiknak nincs annyi esze, hogy átlássa a katonaélet boldogságát, s meggyilkolja magát, vagy egy harmadikat, mint a szegény Kozma Sándort, agyon céllövik - hát ilyenkor szép csendben elvégzik az eseteket, sõt még gyöngéd figyelemmel a szülõket is tudatják róla. Olyik pláne még olyan kitüntetésben is részesül, mint Kozma Sándor: a tisztikar is koszorút tesz a koporsójára.

Kozma Sándor tehát nagy kitüntetésben részesült.

Meglõtték, és szép temetést rendeztek számára. Bizony, bizony, csak szép is ez a huszárélet…

Valamelyik kis faluban azonban keservesen zokog egy szegény család. Egyszerû falusi emberek, akik nem tudják felfogni a tisztességet, ami szegény fiuknak kijut.

Még talán vádolnak is valakit. Talán nem megy a fejükbe, hogy õk felnevelik szép, derék legénnyé az õ gyermeköket, s a katonaságnál egyszerûen agyonpuffantják…

Ilyenek ezek a korlátolt falusi emberek…

Debreczeni Hírlap 1899. április 15.

(-d-)