123. MAGUNKRÓL

Történt pedig egy szép téli estén, hogy szól vala hozzánk egy régi debreceni újságíró, Than Gyula szerkesztõ.

- Fiúk, Debrecenben már elfelejtik, hogy újságírók is léteznek a világon. Szegeden is nagy a harag. A V. H. O. Sz. javára mindenütt rendeznek egy kis haszonnal járó újságíró-estélyt, csak mi hallgatunk némán, elmerülten. Csinálni kéne valamit!…

Szeget üte pedig ez a dolog a mi fejünkbe, s elmenénk a mi érdemes és szeretett elnökünkhöz, mondván:

- Mi urunk, szeretett elnök urunk. Nem jól van ez így, ahogy van. Csinálni kéne valamit!

Tetsze a beszéd az elnök úrnak, s készíte szívhez szóló, szép felhívást 300 debreceni elõkelõ hölgyhöz, kérve õket, alakítsanak egy rendezõ százas hölgybizottságot.

Hajlandóknak is mutatkozának erre vagy - tizenketten.

Program is volt már, minden is volt már, de az is bizonyos volt már, hogy - vendég lesz a legkevesebb.

Ennek már okai is voltak!

Elõször is a m. t. hölgyeink elvárták volna, hogy mind a háromszázójukat külön-külön egy fiákerezõ deputáció kérje fel.

Arra persze nem gondoltak, hogy mi, kik éppen a közönségért dolgozunk, nagyon nem érünk rá fiákerezni, azonfelül pedig örülünk, ha délutáni piccolóra telik. A fiáker a mi álmaink netovábbja, és a Pegazusra sokkal könnyebben fel tudunk kapni, mint egy kétfogatú bérkocsira.

No, de ez a kisebb baj lett volna.

Voltak más nehézségek is, mint ezt a Koncz Ákos címére küldött, többnyire illatos levelek bizonyíthatják.

A kis levélkék minden kifogására nincs idõnk válaszolni, de egypárban nagyon furcsa kérdésecske vagyon:

- Mik azok az újságírók? Mi nem ismerjük õket. Nem járnak társaságba…

Nagyságos asszonyaim! Mélyen tisztelt debreceni társadalom (vagy társaság?) - ehhez már nekünk is van egy kis szavunk.

Ez a kérdés minket illet, s mivel még eddig nem válaszoltak reá, csekélységemnek kell nehány szóban megadni a választ.

Ámbár a debreceni újságírás nem valami alkalmas tér a jogos önérzet és a skribleri büszkeség megteremtésére, mégiscsak azt kellene válaszolnom, amit egy nemrég debreceni, most n.-váradi elõkelõ újságíró mondott.

Ez az úr, aki egy elõkelõ lapot szerkeszt N.-Váradon, mely várost, intelligenciát illetõen, úgy körülbelül félszázad év múlva fog megközelíteni Debrecen, mondom, ez az úr magukról, a váradi zsurnalisztákról így szokott megemlékezni: a váradi szellemi arisztokrácia…

Pedig ez az úr nem nagyképû, öntelt „társaságbeli”, hanem egy önérzetes, becsületes tollú hírlapíró.

Hát ezt kellene nekem is válaszolnom. De ha megtenném, vagy nem vennék komolyan, s kinevetnének, vagy komolyan vennék, s megvernének. Mert ez Debrecenben így szokás. Hát nem is állok én elõ a szellem[i] arisztokráciával. Egyszerûen azt mondom, hogy mi, újságírók, itt Debrecenben a gondolkodást és haladást képviseljük.

Ez a mondás bizonyára alkalmat fog adni nehány többé-kevésbé szellemes megjegyzésre, de gondolkozni még ezen sem fognak.

Nálunk a szellemi élet legmagasabb grádusa a hírlapolvasás, s a bírálatmondásnak csaknem egyedüli faja az emberszólás.

Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ezt én általánosságba[n] mondom, mint ahogy kivételeknek is muszáj lenni a „Magyar Athéné"-nek nevezett Debrecenben.

Debrecenben kifejlõdött már a haladás külsõségének utánzása, de a distinkciótól még nagyon messze vagyunk, és félszázad óta egyedüli szellemi szecessziónk a „kis tükör” használaton kívül helyezése volt, sõt - mint hallom - ezt is „utánnyomatják” egy 1862-i példány után.

Nem kívánok bõven beszélni errõl a kérdésrõl, de azt el kell ismerni, hogy a debreceni fiatal, tehetséges újságírógárda emberfeletti munkát végez annyi elõítélet és ellenszenv között, és hogy a gondolkozási szervet õ képviseli a társadalomban, hogy õ fej, az bizonyítja legjobban, hogy gyakran ráteszik a vaskalapot!…

Így van ez, nagyságos asszonyaim! És hogy társaságba nem járunk? Ez már igazán gyerekes kifogás. Hisz könnyen érthetõ. A „skribler-nép” nem tûr lenézést, s ezt a lenézést el is kerüli. Ahol õket meg nem értik, ott becsülni sem tudják. Azután más is van a dologban. Mi nem vagyunk tucatemberek, s amik vagyunk, azzá nem a szabó tett bennünket, hanem a saját tehetségünk. Mi nem válthatunk naponként háromszor ruhát, minekünk sem idõnk, sem pénzünk, sem kedvünk nincs a divattal milliméternyi pontosságig lépést tartani. Márpedig a mi társaságainkban ez a legfontosabb! Ez az én rövid válaszom a nagyságos asszonyok rólunk kifejezett véleményére.

És hogy ezekért az igaz szavakért minden harag énreám zúduljon, azt is kijelentem, hogy amit írtam, az nem a Debreczen szerkesztõségének, hanem saját magamnak a véleménye.

Ámbár igaz, hogy nagyon sokan osztják.

Debreczen 1899. május 4.

Dyb.