125. SZOLNOK-DOBOKAI HAGYATÉK

Mikor az ország szolnok-dobokai szellemtõl áthatott fõispán-miniszterelnökét legkegyel­me­sebben elbocsátották, a fél- és negyedhivatalos lapok - élénk emlékezetben lévén holmi kis szub­venció - éktelen jajgatásba törtek ki. Vége van a liberalizmusnak, vége van a demok­ráciának! Ilyen panaszok váltak ki a hírtelen támadt s hírtelen lecsendesedett hangzavarból.

És semmi sem jellemzõbb a közvélemény és az igazi közvéleményt képviselõ független sajtó türelmére, mint az, hogy ezt a hazug panaszt nem sietett minél gyorsabban a szubvenció miatt siránkozók falánk torkába fojtani.

A panasz persze nem tartott sokáig. A dobokai nagyság alig észrevehetõ atomságig törpült. Új Mekkája lett a „mindenkiben hívõk”-nek, s a miniszterelnök megbukott, éljen az új miniszterelnök! - fordították ki a régi, de mindig igaz francia közmondást.

Tehát Bánffy volt az utolsó, nemcsak alkotmányos, de liberális és demokrata miniszterelnök is. Így kürtölték ezt világgá a Bánffyért és Bánffytól élõ lapok.

…Néhány nappal ezelõtt a miniszterelnöki büró aktacsomói közt két pikáns okmányt fedeztek volt fel. Az iratok két úriember tervbe vett kitüntetéseirõl szólnak. Az egyik báró, a másik kir. tanácsos lett volna, ha közbe nem jön az a nem várt, bolond dolog, hogy a vezetésre hivatottabb politikusok kezdtek megundorodni a Bánffy-rendszer erkölcstelenségeitõl.

Hogy ki ez a két úr, biztosan tudni nem lehet. Bizonyosnak csak az látszik, hogy gazdag pénzemberek, kiknek vagyoni helyzetök megengedi azt a luxust, hogy báró, illetve kir. tanácsos legyenek.

Ezt a két urat igazán sajnálni lehet. Hányan voltak szerencsésebbek, mint õk. És éppen õróluk volt megírva, hogy nem gyarapíthatják a Bánffy kitüntetettjeinek díszes névsorát.

Kolosszális csapás ez Magyarországon. Két úriember, kik többször szerepeltek a lapok közjótékonysági rovatában, kik bizonyára „közügyek terén” is érdemeket szereztek, s azonfelül pedig a pártkassza céljaira is beszolgáltathatták szerény garasaikat - mikor már új névjegyeiket is megcsináltatták, szépen hoppon maradnak.

Bizony bosszantó dolog ez a demokrata Magyarországon. Tudniillik mi demokraták vagyunk. Nálunk dühöng az egész világon a legfurább demokrácia. Mikor a kor parancsa megszüntette a rendi kiváltságot, egész demokrata színe volt Magyarországnak.

Ezt a színt aztán alaposan megreparálták a kiegyezés óta egymást felváltó kormányok. A régi nemesség, mely jogairól, tradícióiról önként lemondott, nem volt elég jó. Csináltak új nemességet börziánerekbõl, gazdag kalmárokból, vicinalistákból s az Isten tudja, még micsoda nációkból. Így munkáltak régi kormányaink az egységes magyar társadalmon s az ezen felépíthetõ magyar nemzeti államon.

Most aztán igazán csehül állunk. A demokrácia nevében van három uralkodó osztályunk: a régi és a csinált nemesség, a fõbürokraták és a pénzemberek. Valóban igazat kell adnunk egy fényes tehetségû, bár politikai tekintetben megbízhatatlan magyar politikusnak, ki ezt a kort a szellemi kiválóság jobbágykorának nevezi. A tulajdonképpeni intelligencia leszorult a vezetõhelyrõl, leszorították a rendszer emberei: a vicinálista és provizionista nemesek!…

A szolnok-dobokai politikus két elintézetlen aktát hagyott utódjának. Ez a két elfelejtett kinevezés egy gyalázatos rendszert jelent. Meglátjuk, hogy intézi el azokat Széll Kálmán.

Lehet, hogy a két urat mint hagyatékot átveszi az új miniszterelnök is. Lehet, hogy a hivatalos lap nemsokára nemcsak ennek a két hagyatékolt úrnak, hanem még soknak fog hozni örömet. Minálunk minden lehetséges.

Mi maradunk tovább is demokraták; de gyártjuk az új nemeseket és kir. tanácsosokat, biztosítjuk az új választásokat.

Az aztán egészen más dolog, hogy a mi gyönyörû demokrata voltunkon az egész világ nevet. Hiszen fõdolog a választás, nemesítés, kir. tanácsosság, provízió - no, meg hát a demokrácia is!…

Debreczen 1899. május 9.

A. E.