129. A NŐK JOGA

A múlt héten egypár fővárosi és vidéki lapban érdekes hírt olvastam.

Abbáziából jött a vonat. Egy, a sínek melletti hegyről hatalmas kőszikla gurult le, mely a vonatot érte, s néhány kocsit összezúzott.

A vonat hosszú késés után indulhatott tovább, s csakis úgy, hogy az utasokat valósággal összeszorították.

Ebben a hírben nem az az érdekes, hogy egyik kocsiban a legérdemtelenebb közvitéz: Tisza Kálmán is benne ült, hanem egy sokkal fontosabb körülmény.

Egy előkelő pesti úriember egy magános szakaszban ült. A katasztrófa után azt kívánták tőle, hogy helyét a megroncsolt kocsikból kiszorult hölgyeknek engedje át.

Az én úriemberemnek persze több esze volt, s helyét nem volt hajlandó átadni. Erre egy fiatalember - hasonló a debreceni aranyifjúságunk sok üresfejű alakjához - egész gavallérosan a fejéhez vert egy poharat, s társaival együtt kidobta megfizetett szakaszából az illető urat.

Meg vagyok róla győződve, hogy a debreceni hölgyek egy része szívéből tapsol ennek a snájdig gavallérosságnak, de én, ki már annyiszor helyeztem magam szembe minden korlátolt felfogással, minden erőmből tiltakozom most is a gavallérosságnak ilyetén való megnyilatkozása ellen.

Tiltakozom pedig a legprimitívebb igazság alapján. Az az úr megfizette a helyét, s nincs olyan körülmény, mely az ő akarata ellenére, mások kedvéért, helye elhagyására kényszerítse.

Mi látjuk - még az Európától hátramaradt Debrecenben is - azt a hatalmas áramlatot, mely az asszonynépség egyenjogosításáért küzd.

A feministáknak igazuk van. A nőben felfrissítőt, erős támaszt fog nyerni az emberiség, s csak évezredes korlátoltság nézhette nyugodtan azt a lekötött erőt, mely a nőben elveszett.

De ha igaza van a mai modern kor minden tálentumos harcosának - mire való a középkor őrült, romantikus lovagiassága mellett lándzsát törni?… Mire való a nőnek kiváltságokat osztogatni, mikor azokhoz a jogot már akkor eljátszotta, mikor az első emancipácionális törekvésének tanújelét adta?…

Valóban, csakis elmaradt, korlátolt, a mienkhez hasonló nevetséges társadalmi élet tarthatta fenn azt az abszurd teóriát, mely magát lovagiasságnak nevezi, de tulajdonképpen vérig sértő vélekedés a mi erős, öntudatos asszonyainkról!…

Uraim, m. tisztelt ripők Uraim! A lovagiasság nem pohártörésben, de nem is könnyelmű párbajokban nyilvánul.

A mi asszonyainkat nem kell félteni. Azok megvédik saját magukat. Poharat sem kell törni, meg nem érdemelt s meg nem fizetett elõnyt sem kell a mi asszonyaink számára kierõszakolni, mert azok tudják, hogy mit kell nekik tenniök!

És ha már pohártörésrõl van szó, ezt már igazán bízzuk az asszonyokra. Ez már az õ igazi, privilégizált joguk!…

Debreczen 1899. május 16.

Dyb.