130. ORFEUM

Megnyílt tegnap az orfeum.

A Gambrinus sörcsarnokban ütötte fel szellős sátorát a leglengébb Múzsa, szépszámú tiszte­lőket vonzva magához.

A fővárosi sajtó annyi váddal illeti szegény artistákat, hogy nekünk, szerény vidéki skriblereknek nem volna szabad védelmükre kelni.

És én mégis azt teszem.

Nincs butább dolog, mint elzárkózni attól, mit embertársaink nagy része favorizál.

Puskin megírta már, hogy szamár dolog bõ szabású kabátot hordozni akkor, mikor minden úriembernek szoros mértéket vesz a szabója.

Én sem ítélem el a közönséget, mert Shakespeare-tõl Somosyig esett. Az idõ s a kor szükséglete úgyis csak a közönségnek adna igazat. Elvégre is Maupassant és Armand Sylvestre nem a klasszikus színházi elõadásokat készítették elõ. Õk valami mást akartak.

Olyat, ami nemcsak felizgatja ezt a fásult, enervált közönséget, de talán meg is rendíti!…

Mert bizony, bizony, aki még a mi korunkban is hajlandó nemes morált keresni az eseményekben és dolgokban - azt bizonyára éppen úgy feltalálja egy sikamlós kupléban, mint megjegyzi Ibsen Nórájában.

A dolog úgy áll az orfeumokra nézve, hogy csak a szõrszálhasogató ósdiság emelhet ellene szót. Szót emel, agitál, tiltakozik - de este õ maga is örömmel hallgatja ezt a csinos refrent:

„…Most már tudok licitálni!”

Debreczen 1899. május 16.

(ae.)