131. TÓTH BENŐÉK

Tóth Benőék rendesen pénztárnokok szoktak lenni, s a gondjukra bízott közpénzt többnyire elsikkasztják.

Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában.

Nem is város, amelyiknek nincs meg a maga külön sikkasztója, s már nem messze van az az idő, mikor a jövő Kriványjáért hét magyar város fog versenyezni.

Szóval az álladalmi és társadalmi élet egyik mezején sem értünk el olyan gyönyörű rekordot, mint a sikkasztás terén.

Örök hála legyen ezért a haladásért a Tisza-rendszernek, a kortes főispánoknak, a gyönyörű magyar „közéleti erkölcstan”-nak, no meg - Tóth Benőéknek is.

Tóth Benőék, mikor elverik a saját pénzüket, s így financiális vizsgát tesznek, rendesen pénz­tárnoki állást kapnak. Megyénél, városnál, községnél, árvaszéknél, nyugdíjalapnál, egyszóval valahol.

Itt aztán kezükbe kerül mindennemű pénzkezelés, s amennyiben nálunk megvan az a kedélyes szokás is, hogy választások alkalmával vesztegetni szoktak, kezükbe kerül a hivatalos jelöltek megválasztására küldött, bizonytalan eredetű, de tekintélyes összegek kezelése is.

Tóth Benőék ebből a pénzből szabadon garázdálkodnak. A főispán urak gavallérosan ejtik meg az elszámolást. Tóth Benőék szépen zárhatják le üzleti könyveiket.

Mikor aztán a választások elmúlnak, s valamelyik kegyelmes úr zöld fiát sikerült mandátumhoz juttatni, a pénztárnok urak filozofálni kezdenek. A Wertheim-szekrény mellett erre is ráér az ember.

A pénztárnok úr filozofál. Hogy is jutottam én pénzhez? Én a fõispántól kaptam, a fõispán a kegyelmes miniszter uraktól, a miniszter urak pedig - valahonnan. Bizony-bizony ez nem valami tisztességes pénz. Túl is adok rajta hamar. Ámbár a fõispán úr gavallér ember, a miniszter urak pláne nem is lehetnek mások, mint becsületes emberek, én szintén becsületes ember vagyok ebben a feltétlenül illusztris társaságban. Különben is azért van a pénz, hogy elköltse az ember…

Így filozofál a pénztárnok úr, s ettõl a filozófiától egypár lépés van a sikkasztásig.

Ez is megtörténik felsõbb protektorátus mellett.

Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a fõispán uraknak részük van ebben a manipulációban. De hogy tudjon a fõispán szigorú felügyeletet gyakorolni a felett az ember felett, kivel olyan nem nagyon erkölcsös konnekszusban állott?

A sikkasztásokat nem Tóth Benõék csinálták. Csinálta azt az a rendszer, melynek vezetõit leverték, de hívei még régi helyükön maradtak.

Tóth Benõék száma még mindig szaporodni fog. Az új rendszerben benne vannak még a régi emberek. S folyik a munka szépen, az Egyesült Államokban nemsokára egy népes gyarmat fog alakulni: a magyar sikkasztók gyarmata…

Pusztuljon a régi rendszer minden szégyenköve! Tûnjék el kortes bandájával, vicinálistáival, strébereivel, fõispánjaival, Tóth Benõivel együtt!

Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövõ térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással:

„Ez Magyarország volt, de elsikkasztották…”

Debreczen 1899. május 17.

A. E.