135. ESIK…

Tegnap délután megindult, s úgy dél felé, mikor e sorokat írom, még mindig hatalmas záporban hull az istenáldás.

Az egyszeri magyar paraszt, mikor a nagyváros fellegverõ palotáit mutatták neki, azt válaszolta, hogy többet ér ezeknél egy kis jó májusi esõ. Hogy a mostani mennyit ér, azt ilyen formán ki se lehet számítani. Hogy jó legyen, alig hiszem! Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy messze, messze, egy kis faluban dühösen nézi a szakadó záport az én édesapám. Mert a vetés nagyon szépen állott.

Ezt mástól tudom. Õ nem árulta volna el semmiért, nehogy jó reménységben nagyobb igényeket támasszak az õ erszénye ellen. Most bizonyára aggódik, s vele aggódik az ország nem tudom hány gazdája.

Mi lesz, ha ez így tart tovább?…

Mi lesz, ha egyetlen reményünk, a jó termés reménye is fuccsba megy?…

Ez nekünk most a legfontosabb, nem a hágai kongresszus, vagy a napok többi szenzációja!…

Az ország minden részérõl jönnek a rossz hírek. Úgy látszik, állandó ez az országos esõzés, mely még bennünket, városiakat is kétségbe ejt…

Eddig valahányszor az idõrõl írtam, az mindig megváltozott, mire a lap nyomtatásban megjelent.

Bárcsak most is úgy járnék, s mikor ezeket a panaszkodó sorokat olvassák, szép, ragyogó májusi idõ csalná a szabadba a sétálni szeretõ emberiséget!…

Debreczen 1899. május 29.

A.