139. KATONÁK

Ez a címe Thury Zoltán színmûvének, melyet olyan zokon vettek annak idején katonai körökben, pedig semmi más nincs benne, csak hogy a tiszt urak között is vannak szegény emberek.

Na, de szerencsére Thury Zoltán elkerülte azt, hogy egy kicsit megszabdalják. Az efféle pech ugyanis meg szokott azzal esni, aki a katona urakkal foglalkozni szokott.

Jómagam is a legnagyobb óvatossággal akarok egypár szót szólani a szegedi esetrõl.

Szegeden három katonatiszt hõsiesen összevagdalt egy védtelen polgárt.

Bár a mi szívünk örül, hogy nemhiába adjuk oda utolsó garasunkat is a hadsereg számára, mert a hadsereg tisztjei megfelelnek vagdalkozó hivatásuknak, a szegedi eset egy kis ürömmel keseríti a mi örömünket.

Elvégre is szegény Engel, ki most összevágva fekszik, pontosan fizette adóját, s mint megyei bizottsági tag bizonyára tekintélyes adóösszeget fizethet arra a célra, hogy büszke lehessen a hadseregre s annak fényes ruhájú tisztjeire.

Az sem esik nekem jól, hogy hõsiesen vagdalkozó katonák provokálták - szintén hõsi szándékkal - azokat a szegény hírlapíró kollégákat, akik nem tudtak velök egyetérteni abban, hogy egy védtelen polgárt nagy hõsiesség összevagdalni.

Talán a XIX. század végén a katonák is elismerhetik azt, hogy a sajtónak joga van kritikát mondani?!…

Íme, ilyen következményei vannak annak, hogy a polgárság egy részének még mulatozás közben is privilégiuma van a fegyverviseléshez. A hasonló fegyverek elvénél fogva egy ilyen vérengzés egyszerûen erkölcsi lehetetlenség, és az államfenntartó polgárság összességének elejét kellene venni az efféle eseteknek.

Az éles kardok használatának a civil életben nincs helye. A tisztek külföldön rendszerint a magánéletben nem jelennek meg egyenruhában, ezzel is kimutatják, hogy õk is olyan polgárok, mint a többiek. Nálunk is kellene ebben az irányban elvégre reformokat életbe léptetni. Vagy azt akarjuk, hogy maga a polgárság keressen magának védelmet?

Debreczen 1899. június 7.