148. AZ ÉV DELÉN

Ma dél volt. A nyár leghosszabb napja. Nem hiszem, hogy valaki észrevette volna. Melegnek ugyan nagyon meleg volt, most pedig, mikor ezek a sorok hosszú, keskeny, fehér papírra dõlnek, felhõk tolulnak, zivatar készül.

A lelkem kiszáll a nagy, egymásra rakott házak fojtó levegõjébõl. Ott van, ott pihen meg, hol a sárgulni kezdõ kalásztenger megremeg a zivatart jósló szél erõs fúvalmától.

Milyen erõsítõ, milyen szabad ott a levegõ. Csend, mélységes csend mindenütt, mintha az a tenger élet rettegve várná az arató kaszát: a halált.

Dél van, a nyár leghosszabb napja. Nemsokára megcsendül a kasza, kezdõdik az aratás.

Azután tarló marad a kalásztenger helyén, s átroskad a nyár a letarolt, szomorú õszbe.

De még most nyár van. Azok a sötét felhõk ott az égen nyári felhõk; az a zápor, mely minden pillanatban leszakadással fenyeget, nyári zápor, mely megtisztítja a levegõt, s lehûti a rekkenõ hõséget.

De aki erõsen bízik a nyárban, gondoljon az aratásra az év delén, a nyár leghosszabb napján…

A dél a tetõ. A dél az élet teljessége, utána már csak lejtõ, hanyatlás jön…

És nincs a világon emberibb érzés, mint halálra gondolni az élet teljességében, s látni a pusztulást, mikor a természet hatalmas órája délt mutat…

Debreczen 1899. június 21.

-d-.