153. AZ „AFFAIRE”

Evvel az agyoncsépelt, már-már megunt témával folyton és folyton kell foglalkoznunk.

Ez az affaire nem az igazság harca csupán, mint azt a Dreyfus-pártiak vélik; nem is egy nemzet megtorló igazságszolgáltatása, mint a francia zsidógyûlölõ „nacionalisták” hirdetik; még csak nem is „bagatell”, mint a közönyösök nem csekély tábora szokta unalmasan megjegyezni. Nem a Dreyfus személye körül folyik ez a vég nélküli harc. Ugyan ki fogja elhinni, hogy a mi korunkban a puszta igazság eszméje milliókat lelkesít?… Ki fogja elhinni, hogy a nemzeti becsület és az igazi hazaszeretet mindenképpen egy ember meggyilkolására törekszik?… S ki fogja végül elhinni, hogy egy ok és semmi tartalom nélküli szélmalomharc képes milliókat lázba hozni?…

A Dreyfus-ügy felséges küzdelem. Nem a Dreyfus személye, nem is a küzdelembe dobott nagyhangzású, de üres jelszavak teszik azzá, hanem a harcnak tulajdonképpen csírája, melybõl véletlenül éppen a Dreyfus-affaire sarjadzott ki.

Franciaország még mindig a gloire nemzete. Még mindig az a csodálatos nagy, csodásan hatalmas nemzet, mely egyformán nagy hibáiban, erényeiben.

Vádolhatják, s meg is vádolják ezer hazug váddal, bepiszkolhatják ezer rágalommal, de az az állítás, mely az affaire-bõl süllyedésre, rothadásra következtet: a legüresebb, leghitványabb ráfogás.

Franciaországban a tisztulás nagy processzusa folyik.

A Dreyfus-ügyet megragadták a köztársaság régóta fondorkodó ellenségei, de ugyancsak a Dreyfus-ügy adott alkalmat az önzetlen francia hazafiaknak, hogy végre is leszámoljanak a korona-becsempészõ törekvésekkel.

Franciaország emberfeletti, nagyszerû küzdelmekkel szerezte meg azt a jogot, hogy minden európai formáknál tisztább formák s összes avult eszméinknél nemesebb eszmék szerint éljen.

Ezek a jogok erõsek, mert emberiek: megdönthetetlenek, mert igazak!… Nem „Isten kegyelmébõl”, de Isten segítségével és saját erejébõl szerezte azokat a jogokat, melyeket tõle elragadni készülnek a klerikalizmussal szövetkezett royalisták, a históriát kicsúfolni akaró sötétség és reakció.

Az egész mûvelt világ izgalommal nézi a harcot, s lelkébõl óhajtja az igazak gyõzelmét. Talán ez az óhaj nem olyan nemes, mintha csak Dreyfus megszabadulása volna a tárgya, de még mindig felemelõ és becsületes.

Óhajtjuk az igazak gyõzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok hazájában is gyõzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre!

Bízunk a történelem csalhatatlanságában, az eszme gyõzelmében. Dreyfus megszabadul, s az õ megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak!…

Ez az affaire jelentõsége.

Felséges, korszakot jelentõ küzdelem, s ebben a küzdelemben Dreyfus személye csak másod­rangú. Ha pedig az igazság fog gyõzni, a gyõzelem értéke felér az ördögszigeti gyötrelmes évekkel már csak azért is, mert ez a gyõzelem egy névhez fog fûzõdni, és ez a név: a Dreyfus Alfréd neve!

Debreczen 1899. július 13.

Ady Endre