160. A „KORTÁRSAK”

Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!…

Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.

Fölkelnek a „kortársak”. Mind, mind elõkelõ urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték õk ezt a „tüneményszerû lángelmét,” s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.

És minket, kik már oly távol esünk a nagy idõktõl, kik csak írásokból ismerjük a magyar õserõ legnagyobb szülöttének élettörténetét, most egyszerre megszáll a - kétség…

Hogyan? Hát amit mi eddig Petõfi életérõl olvastunk és tudtunk, üres mendemonda?…

Hiszen a „kortársak” rajongással szólnak róla, s azt állítják, hogy boldogok voltak, mikor köntösét érinthették?!…

Hiszen Petõfi akkor a világ legszerencsésebb poétája volt, akit már életében megértett, akiért már életében rajongott mindenki.

Micsoda hitványság volt meghamisítani ezt az igazságot s elhitetni a serdülõ milliókkal, hogy a nagy költõt kora nem méltányolta eléggé?!…

És azért csak olvasunk régi írásokból. Azok mást beszélnek. Nyomorról, küzdelemrõl, sorscsapásokról, igazságtalanságról, szomorú és sötét dolgokról.

Azok a nagy urak, kik most büszkén „emlékeznek vissza”, kik most sorba kamatoztatják a jóféle Petõfi-tõkét, míg élt, lenézték a szegény egzaltált embert, kopott, fakó poétát.

Hiador írja, hogy nagyon sokan az utcán is szégyelltek vele végigmenni, s bizonyára Görgey hadvezér úr sem volt olyan nagyon megilletõdve a Petõfivel való találkozáskor, mint ahogy most állítja egy levelében, melyet valami német laphoz intézett.

Ez az igazság, ez a historikum. És ezt az igazságot szinte megköveteli a Petõfi hatalmas egyénisége.

Nem volt õ olyan kicsiny ember, hogy saját kora megértse, hogy saját „kortársai” méltányolják.

A mostani visszaemlékezések a siker eredményei. A siker minden, és mindent megszerez. Megszerzi a rajongó „kortársakat” is.

A valóság pedig az, hogy ötven év kellett ahhoz, hogy Petõfit megértsék, csodálatos nagyságát méltányolni tudják.

Kora nem értette meg, a „kortársak” nem jól emlékeznek.

Ne vegye ezt a pár sort kegyeletlenségnek senki.

Sokkal nagyobb jelentõségû, sokkal szebb a legnagyobb magyar költõ ünnepe, ha tisztába jövünk a „kortársak” visszaemlékezéseivel.

A Petõfi nagyságának közös tudata a félszázad év után babérral fedett sír, a költõ kora által megtagadott hódolat megnyilatkozása az utódok szívében: ez a Petõfi-ünnep jelentõsége.

Debreczen 1899. július 25.

Ady Endre